Amatőr Művészek Fóruma

Az én művészetem olyan,
mint egy szoba, üveg falakkal,
de belátni nem lehet.

ha nem találkozna
az óvatlan pillantás
a végzetes
mindig két
egymást lebontó rész

Mély árnyék ül szememen,
Fényét Napnak nem lelem.
Elhiszem, hogy ami nincs, az van,
Kapaszkodok a légben magasan.
Reszket kezem, görcs rázza,
Veszett lelkem holtig tárja.
Gyarlóságom kopott bizalom,
Magam egy pengő sem vagyon.

Újra festik a kopott reményt.
Nagy szavak, szép ígéretek
bódítják újra a Kossuth teret.

Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög
és mind, mind virágporra vár,
és az ábrándokból hazát eszkábál.

Álomvilág -

Semmit sem ért a tiltószó,
A hegytetőig meg sem állt,
Hisz nem lehet mindig csak jó,
S ennyit eddig sohasem szállt.

Húsvét napján jár a tavasz,
olyan virgonc, mint a kamasz.
Kölnivizem nem illatos,
szép tulipán még harmatos.

Rémálom ébred, és felsikolt a Föld...
Keresd a békét, vagy pusztul majd a zöld.
A Harag gyermeke háborúba űz...
Keresd a békét, hanem csak bábként ülsz.

eteted egyre csak
magadban a
fekete farkast
s bolygatod folyvást
az elrejtett méhkast
hol királynőd immár
alattvalókat fejeztet:
véres verscsonkodat
immár befejezted?

Hús ez, semmi több,
lüktető dobogó hús,
velejéig romlott,
már régtől gyanús,
hisz mitől és miért
keringeti testemben a vért?
És mért szeret téged,
mondd, mi az Istenért?
Hisz mi vagyok én?!

úgy külön-külön
kisírnának innen
a megmaradt kopott
tárgyak azt szeretnék
hogy egységgé álljon össze
bennem a kép
úgy önmagában esetleg
de összességében
semminek sincs értelme
mint ahogy nekem se
csak úgy beállni
az alkonyatba

Kimondhatatlan nevű
nem mondom ki a nevedet.
Láthatatlan arcú
nem látom az arcodat.

"Uram, a késemért jöttem. "
Nem, nem azért a keskeny
enyhén hajlott acél pengéért,
hanem amit nap, mint nap a hátadba döfök.

Ezernyi vétkem húz a porba,
miközben szenvedésed nem látom,
csak magamban jajveszékelek.

Néha belegondolok, mennyire kis porszem vagyok.
Millió ember szembejön velem nap mint nap,
Vajon tudják min megyek keresztül épp aznap?
Egyedül érzem magam, a szívem összetört, te ki ezt tetted velem téged semmi sem gyötör?
Egykor tavaszként éltem meg minket, hamar rájöttem mára ez komor tél lett.

hinnéd bár magadról
hogy száműzött látnok
de hörögve sikoltanak
komor ima-lomtáradból
tétova fohászok
elhantolt átkok

aprót lépve neki dől
rendet vág az alkonyat
kasza suhan feketén
vérző fénykalászt arat

itt csoszog már a félszeg Isabelle
ki frontinra folyvást vodkát vedel
de oda most sem vitetik el
mert még elhiszik
hogy azért s csak annyit iszik
ám folyvást drámázik hisztizik
álmában Angkorban biciklizik

Fekete pillangó szárítja szárnyát
A langyos pocsolyában
Lágy szellőre várva,
Mely felröppenti,
Ölelésébe rejti.

… csak vár és vár!

Nem hoztam a kölnivizem,
kapok tojást, mégis viszem.
Jöhet sonka és vörösbor,
ne fogyjak még ki a jóból.
Csókot lopom, többször egyet.
Májusban majd szedünk meggyet.

Ottó kósza szíve
csak dobogott órákat
nem feledve elrontott ódákat
mert ott lakott a kontó

láncra vert hát
megannyi
gazdára nem talált
kóbor érzésed
undok uzsorása
ki magadból ad neked
enni adni

fojtogatnak
szemembe zárt
konok okok s
komor okozatok
bestiális mintázatok
újra csak kísértő rémálmok
melyekkel nem imádkozhatok
akárhány végtagot mosok
minden nap kicsit elkárhozok

Mondd csak, mennyit ér a béke,
Ha keresztre van feszítve?
Na és mért hullt Jézus vére,
Ha gyökerestől kitépte,

egymásnak dőlve én s a hársfa
csendet válogatunk madárdal közül
révedve bámulok a már ismeretlen tájra
s pillám alatt a jelenbe múlt idő vegyül

ellágyul az ember
szüksége van
arra ami kifejezi
a nincsben
és amiben egy lehet azzal
mondhatni
beleszenderül
úgy hogy
a lélek feladja
önvédelmét

nem áll már soha számra az a ritmus
mi mértéket törve időn átszakít
és keresnem kell hol van az az "izmus"
mi korszakról korra engem átsegít

Zöld erdőben mikor járnak,
beteljesednek a vágyak.
Természetben természetes,
a szerelemtűz nagyon heves.

I.
Mekk mester zsebre tett kezekkel
mekegve hencegett bennem
de reggelre megdermedtem
mert levente lett szeretett kedvesem

erre Etyekre mentem
egeret s beleket ettem
meg retteneteset szellentettem:

A

ha úgy van gogoli köpönyeget ölt ő
mert rá szakadt sok vészterhes emberöltő
politikára nyelvet ölt ő
mert tabut és szégyentitkokat örökölt ő
de mondják a háta mögött: „ő
mily nyámnyila s bárgyú
de hiszi magáról hogy nagyágyú
elszabadult a hajóágyú”

az űrhajó áll
az emberek repülnek
ló legel
emberek menekülnek
virág nyílik csendben
keresnek, elkerülnek
száz város épül, s tűnik el

- Álomvilág -

MESÉLŐ:
A szellőleány megpihent,
A bús, Néma Hegyhez érve,
Eddig még sosem tett ilyet,
Csak cseppnyi életét élte.

Lépkedem, talpam monoton pecsét
Az úton hagyja létem egyszerű jelét.
Mintát rajzol, üzen, hogy itt jártam
Hosszú évek múltán haza találtam.

Rügyeznek a fák, már pattan a lomb,
oly hirtelenül, mint ingről a gomb.
Nézd, a pitypangtól oly sárga a rét,
lépj óvatosan, hisz veszte a tét.

Érzésfolyam csurran-cseppen
melleiden, ott a mennyben
virágszirmos kelyhed szomjaz,
öröm, ahogy elnyel nyomban.
Testszerelem érintések,
mindkettőnknek volt már éden.

Mifelénk,
állandó lakcímen gond és baj lakik,
ablakot bedobó kölyök az öröm,
de csak néhanap rosszalkodik,
szilánk mosolyunk megcsillan a kövön.
Mifelénk,
az apák nem lesznek nagyapák,
túl hamar hajol le értük az ég,
olyanok ők, mint kivágott fák,
fakuló évgyűrűk közt nőnek a csemeték.

Június van.
Otthon rózsaszínbe borulnak a hegyek.
Havasszépe illata úszik felém,
S gyönge tövéhez odaláncolt szívem
Esdekel hazatértemért.

Fájón megrebbenek, visszhangként suttogom:
Édes szülőföldem, nemsokára megyek.

Hol van már,
hol az a ráncos tenyér,
melyből rám kacsintott
a cukros kenyér
ezernyi csillogó szeme,
hová lett a kendő,
és széle alatt megbújó
két szemöldöke?

Szél jár a fák között, lehelete jég
Arcomba fúj, lelkem is remeg,
A hold arca sápad, kékül az ég,
A bokrokon ébredező veréb sereg.

Lehetsz akár szegény ember,
Ha jóban vagy Isteneddel,
Nem az arany gazdagságod,
Mert a csodát nem csak várod.

Déness
Ha a szívek összebújnak,
És már csakis a szél motoz,
Az ágak épp annyit súgnak,
Hogy földre hull egy kis toboz.

Pusztaságom édes síkom,
régi bölcsőm, majdan sírom,
ne hederíts balga szóra,
ne haragudj hegylakóra!