Amatőr Művészek Fóruma

Töprengek az életen. Isten súg igét.
Nem az gazdag, kinek vagyona van.
Hanem ki kevéssel is beéri.
Mondja Isten, ne feledd szavam.

A csaj dögös volt. Barna, hullámos haj, érzéki száj, formás popsi és lábak. Látszott, be van indulva, dugni akart, ehhez nem fért semmi kétség. Igaz, kellett volna még foglalkozni vele, de a magas, álmodozó szemű fiú nem volt ráhangolódva a dologra, őt akkortájt csak egyvalami érdekelte igazán: a zene.

Száznyolcvan, kétszáz
Csak repkednek a számok
Sebaj, gondoltam
Majd rádtalálok.

Mondd kérlek, hogy lehetséges, mégis boldog vagyok
Ott, hol a nap rám már rég nem teljes fénnyel ragyog?
Hold s csillagmindenség vagy nekem a sötétségben
Aki reményt, fényt és mosolyt hoz el mindig nékem.

Minden időknek legnagyobb könytára,
kezeidben megfér, minden tudása
a tied, hogy kivedd, megtartsd, fejleszd,
az eónok összes kincsét magadba rejtsd,
bearanyozd vele kölykeid választott útját.

1. Minden bolygónak!

Hold-, csillag-, üstökös-, egyébnek

jött e gondolat.

Gyertek, nézzétek!

Éjben nyíló rózsa,
Kietlen kis tenger
Egyre jobban árad
Legvégül majd elnyel.

Jó hangulatban mentem és lazán.
Lámpa fénye világított utcán.
Későre járt, hallottam lépésem,
Szívdobbanásomat vitte ütem.

Sötét felhődunnán áttörő fénysugár,
Nézed és érzed: Isten a közelben jár.
Mosolyod így töri át bánatom fellegét,
S ragyogó napfénnyel tölti meg fakó egét.

Pucéran születtél.
Pucéran temetnek.
Sok képpen szeretnek.
Sok képpen szerettél.

Ez a vasárnap is olyannak indult, mint az előző 2607, de valahogy mégis más volt. Hogy miért?
A gyerekektől reggel, indulás előtt megkérdeztem, hogy:
– Inni pisiltetek?
– Mondták, hogy igen, és elindultunk a játszótérre.

Gyere velem virágot szedni,
pipacs mezőn hemperegni.
Hanyat fekve, virágok között,
elmondom szerelmem örök.

várni,
ahogy kibillennek
párnacsücskök a
félhomályban,
ahogy sok útról
megtér rá az utazó,

Próbállak menteni,
De nem, nem hagyod.
Csak sorvadsz, s telnek
Nap után a napok.

Hát jöjjön a szél és tomboljon a vihar,
Zúduljon rám minden, mi a lelkemig mar!
Jó erősen rúgj még belém, ahányszor csak akarsz,
Törlődjön ki belőlem mi tiéd volt: kedves arc!

Van a sosem... véres... fegyver.
Kézbe veszi minden ember.
Persze, hiszen-éppen ez kell.
Véle verjed le az almát,
rajta éberd a szent álmát.

Hát elmentél... s veled a nyár, az álmok,
és meghalt lelkemben a szerelem.
Azóta részeg kábulatban járok
magányosan néptelen helyeken.

Bár Kegyed már,
bizton alszik,
Azért még leírom.
S, gondolatom engedi,
Szavam szabadon bocsátom.

Meleg volt, Péter felszínesen aludt. Álmában veszettül forgolódott, és lerúgta magáról a takarót. Többször majdnem felébredt, de az álom ragacsos mocsarából valahogy mégsem tudott kievickélni.
Álmában egy különös helyen, az összetört álmok szigetén járt, ahol találkozott a saját álmaival. Ott voltak mind, egytől egyig. Ijesztő volt.

Fénylő kis patak
Megszerettelek
Tiszta forrás vized
Ittam eleget

Vagyok, aki vagyok.
Egyszerű.
Adok, amit adok.
Célszerű.

Szerelem, ó viszonzatlan
Álmok szőtte égő katlan
Mikor váltál ilyen széppé?
Csalódom hát mindörökké!

Mint tölgyön az utolsó őszi falevél,
Úgy ül megtépázott szívemen a remény.
Számtalan csalódás és végtelen kudarc,
Lelkemben mégis dúl még az örök harc.

születünk,
hogy vigye valaki
tovább a zászlót,
eleső katona
kezéből kiragadva.

Meséket suttogó szilfák az úton.
Nézem őket, és töprengek a múlton.
Boszorkányfának hívtak az Angolok.
Énekelték szép Francia sanzonok.

Nelli minden szívfájdalom nélkül ki is használta „pestilányságának” vélt vagy valós előnyeit.
Már a külsejével is kirítt közülük, amint legújabb divatú öltözékeiben megjelent a parkban, ahol nap, mint nap elütötték az időt.

Nekik falusi gyerekeknek mindig a régi ruháikat kellett felvenniük, így a fiúk trikóban, vagy félmeztelenül klottgatyában, a lányok pedig agyonmosott, néha foltozott kartonruhában mentek játszani.

Hátát, újjam simítja, bőröm, testét érinti,
Mint esőnek cseppje, olvad az ablaküvegen.
Úgy úszom át, lelkemmel, nyitott lelkeden..

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.

Szürke egér gyülekezett
jött össze a házból,
dönteni, hogy ki ehet majd
spájzban a kolbászból.

Komor épületek,
Sötét sikátorok
Bár gyönge vagyok,
Mégis kitámolygok.

Elmesélek most egy bús, szerelmes történetet,
mit régiek regélnek a Mátrában.
Gizella úrnőröl mesél a népi emlékezet.
Megtörtént bizám ez Sirok várában.

Én meg- és bevallom, képes vagy hallani?:
én megmaradok humániai.
A miattot ne kérdezzed.
Jó nekem.

Trófeák a karzaton,
Csillapodik vágyad.
Néhány percig csend van,
Aztán újra támad.

Kéne most tán egy ház,
ahol ellakhatnál,
kéne rá egy ablak,
ahol behajolhatsz.

Megjegyzés: Mikszáth Kálmán: Az Idő javít c. novellája versben

Néma csendből szült hahoták,
Szökött voltál ott, rabja karjaimnak.
Az egyedült benned látom,
Mert nincs már, kinek elmondjam..

Történt egyszer, nem oly régen.
Csodák szőtte, szép Bakonybélen.
Hét esztendőre elvonult Gellért.
Remeteként imádkozva lelki csendért.

Jó az írás! Tribün is kell!
Úgy hírlik kardok suhognak.
Szöszke fiúk tátva nézik
a réseken bebújó Holdat,

Margóra vetett sorok,
Ti elfeledett korok,
Letűnt gyöngyei,
Bár csillogásod
Nem csillapítja semmi.