Amatőr Művészek Fóruma

Vannak olyan dolgok,
amikre nincsenek
megfelelő szavak.

Fűzérek a jégen
ma esett
porrá gyűrt tegnapok

Szedtem már életemben sok rózsát,
illatoztam bimbódzó virágát.
Bánat nélkül nincs öröm sohase,
megszúrt már alattomos tövise.

Hatalmas hegy ormán,
hol már hó mutatta
meg magát, csengő szánt húz
két éjfekete ló.
Elsuhannak hófehérbe öltözött
fenyvesek mellett,

Melletted megnyugszom,
E nagy nyugtalanságban.
Melletted bízom mostan
E keserű bizonytalanságban.
Adod nekem magadat, adom magamat.
S őrzöm minden szerető szavadat.

- Értse már meg, Bayer bácsi, nem akarom megvenni. Nem tudok mit kezdeni vele. – Szólt ki a pult mögül, a nagydarab, kövér, pirospozsgás hentes. Kolbásznyi ujjával a fogát piszkálta. Vele szemben alacsony, sovány öregember állt. Háta, enyhén hajlott. Olyan hatást keltett, mintha felsőtestét, hatalmas orra húzta volna előre. Karján, ódivatú, nehéz, sötétszürke, posztó télikabát lógott. Színehagyott kék szeme, esdeklőn tapadt a másik, vörös arcára.

Robog a vonat hazafele,
apró csendekkel van tele.
Furcsa: ember alakúak.

Álmomban a mennyben jártam,
csodás angyalokat láttam.
Körbehintettek virággal,
megtöltötték szívem vággyal.

Hófedte hegyek fehérbe borultak,
csikorgó tél felé közeleg az idő.
Ott fenn a hegyen szél süvít át a fákon,
s didereg az ágon a kis madár.

Magyar vagyok. Magyar élet.
A nagy magyaros csendélet.
Élek, nyakas magyar büszkeséggel,
A magyar hittel, s reménységgel.

Megragadt emlékképek,
üres koporsó, négy fal között.
Félig telt boros poharat,
muslincák lepik.
A toll megszaladt, szárnya megszökött.

Lehet rosszabb, ezt gondoltam.
De mi lehetne rosszabb annál,
Ha rád talál a halál.
Pár bélyeg a nyelv alá,
Soha többet nem adsz alább,

Nekem olyan kedvesem szeme,
mint szomjazónak patak vize.
A mennyországban érzem magam,
ha reám veti a napsugaram.

Zord téli éjszakán
süvítő szél haragját üvölti.
Szegény fák,
megállás nélkül hajladoznak.
Fáradt vagyok,
panaszolja a kérges öreg tölgy,

Fürge mókus
Ugrándozott,
Ágról-ágra,
Mert így szokott.

Kristályhangon búg a Hold –
éjfeketén áthatol
éteri tiszta fénye –
alámerül a mélybe,

Pirkadat volt, alig érezhető különbség, a hajnal és reggel első pillanatai között. Könnyű pára borított mindent, szinte remegett a felszín, még hűvösen áradt a tó illata... Hajnalodott. Az első nagy testű madarak kezdtek tollászkodni, egy toll libbent elénk, alig mozdult, csak némán lebegett a víz felszínén.

Megremeg a lelkem, ha látlak
csak álmodhattam ilyen szépről.
Hová lettek az angyalszárnyak,
mikor alászálltál az égből?

Csillagos éjszakában süvít a szél,
hajlongnak a kopár fák.
Fázósan reszket a sápadt holdsugár.
Sűrű nagy pelyhekben esik a hó.
Reggelre hófehér lesz a kunyhó.

1.
Álarcos, beteg napok járnak
Közöttünk alattomban, némán.
Lassan szeretünk s temetünk,
Valami nagy csodát keresünk.

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
feküdtem melléd egy néma alkonyon
darabokra tört mosollyal szívemben,
azon a rég elképzelt balkonon.

Szemedben egy szikra,
Szívedben egy szikla,
Karomban ölelni, sohasem feledni,
Mi egykor volt a kánaán,
Mostanra feledésbe merült tán.

Megjön a tél, de vajon minek?
Kinek jó az a fránya hideg?
De eljön, egye meg a fene,
majd csak lefagy az ember füle.

Halottak napján hozzátok igyekszem,
kik már rég
elköltöztetek a túlvilágra.
Temetőkertek csendjében
titeket köszöntelek,
nehezen engedtelek el benneteket,
de sajnos mennetek kellett.

Levegőt tüdőm termeli
éltető fuvallatot
orrom ingyen osztja szét.

Pihenj meg vándor
Fogd a kezemet
Jobb utat nem találok
én sem ismerek

Se aznap, se másnap,
lelkemet ne lássad!
Csak ülök a széken,
csendesen és szépen!

Tomboló vírusban
hajszálon múlik
az életünk.
Szívünk féltőn ver.
A sors meggyötri
az embert, s magát
a világot.

Te lettél édes, lelkemnek ébredése,
szívben parázsló tűznek éledése.
Lánggá szítottad hamuvá vált parázst,
örömtánccá változtattad a magányt.

... és egy pohár Szekszárdi Kadarkát.

Névnapodra

Kopogtat reménnyel
szívemen-e név,
Angyali csengése
elbűvölt már rég.

Szívem sivár, mint egy kiszáradt erdő,
Egy rózsa, melyet nem locsoltak,
Nem öntöztek szeretettel.
Tápláló folyamat, Ő a vető,
Én a szenvedő.

Nem tudok már szeretni igazán.
Téged akarlak megmaradásnak.
Mások ha jőnek, most csókkal talán,
Látom őket tüzes látomásnak.

Valahol a sötét éjszakában
neked zúg a tenger,
monoton zúgásával altatni szeretne.
Ágyadba fektettelek,
szőke göndör hajad
fehér párnára omlott.

Kisalföld gyönyörű tája
mosolyog Öreg-Dunára.
Tavaszi virágillatok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

A nyolcadik b-ben, biológia órán, a szokásos műsor ment. Pappdave járkált a teremben, lármázott, papírgalacsinokkal dobálózott. Alattvalói tapsoltak, nevettek. Az ablak melletti sorban, a harmadik padban ülő lány, nagyon unta. Mozgékony, szív alakú arcán utálkozó kifejezés ült. Seszínű, boglyas haja miatt, a Pitypang névvel illették az osztályban. Jobb volt, mint a régi iskolájában, ahol Rackának, vagy Birkának szólították.

Vannak még ifjú vonásaim
de most már, megöregedek
lépkedek az élet szálain
ismerkedem még, mint kis gyerek

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

Őszülő őszben,
amikor még a
nap melegen süt,
friss gyümölcs
illata száll a széllel.
Mátyásmadár rikoltozva
jelzi a közeledő szüret idejét.

Eső esik, ki nem állom
esernyő a jó barátom.
Béla a béka kesereg,
a fránya eső csepereg.

Őszbe karcolja magát a nyár,
Ablakom előtt időzve már.
Hullott leveleken nevet, s
Bolondít még most egy keveset.