Amatőr Művészek Fóruma

Temesvári Pelbárt szerzetes író írt először magyar farsangról a tizenötödik században. Érdekes régi magyar elnevezése volt: csonthagyó vasárnap, ötvened vasárnap, húshagyó vasárnap, kilencben hagyó harmadvasárnap...
Felvidéken kedvelt szokás volt az Asszony farsangolás férfiak nélkül! Jelképes borotválásért cserébe a férfiaktól kaptak a pampuska sütéshez hozzávalókat, liszt, tojás stb. Rengeteg fánkot sütöttek, ettek-ittak, férfi módra mulattak!

Van ki kedves, van ki tapló,
Mennyit ér a márványpadló?
Mennyit ér a lélekmosoly?
Válaszul most egy szót se szólj,

Ma is szeretnék írni
keresni mi bennem szunnyad örökre
ősidők sejtjei mögül
ahogy tisztul, s nyugalommal önt le

Bevonultam katonának,
Védőbástyának hazámnak.
Felkészítenek a harcra,
Verpeléti laktanyába.

nincs hazám se otthonom
csak helyem hol lakhatom
nincs népem se nemzetem
pusztulás az elveken

Még mindig érzem álmomban
szőke hajad illatát,
álmaimban minden éjjel
te vagy nekem a világ.

Alszom csak nagy éjek ölén,
hol halk tücskök zenélnek,
ott, hol együtt van ő meg én,
s szelíden kanyarog egy ének.

csillogását a hajába sodrom
a nyárnak és a szelekbe kiáltott
álom megkopott képeit eloldom

Hálát adok Neked,
ha minden volt,
ahogy volt
és másként nem lehetett.

Jaj, mit tett velem a tavasz?
Az összes kedvem odavan.
Elhagytak isten szép madarai.
Pedig milyen jó volt télen, zord időben.
Volt sok látni való.

A Nyár elfáradt, életcélját megvalósította, gyümölcseiben ott a jövő reménye! Barátja, az Ősz, segít pihenni. A hűvös reggelen meghűlt a Nyár, nagyot tüsszentett, ködsálat teker rá az Ősz, és gyógyteát főz piros csipkebogyóból. Lehúzza a ködrolót a tájra, és betakarja színes levelekkel a Nyarat. A rigók sem fütyülnek már.

Tudom oly sok kérdés,
Feleletre vár,
Ám nem keresek választ,
Csak szeretnék élni már.

Leesett tegnap a szívem
Eltört a betonon
Csak szilánkos vágyak
Maradtak

Függőágyat font az éjjel
kis holdfényből a pára,
felakasztja csillagfényben
egy ködben úszó fára.

TÉL

jégbe fagyott ág
égből hulló kristályok
alól felfigyel

egykor elmentek az utolsók is
remegve sírva vagy sietve
s nyitva hagyták maguk mögött
a festékpikkelyes repedt ajtót

Becses neved ünnepén
várom a csodát, hogy
a lélek útján lássalak.
Futok feléd, karodba zársz,
gyengéden átölellek,
semmi sem számít, csak
hogy velem vagy.

Ott
vijjog
a sirály
kék tó felett,
hol halat talál

Fehér lapok, ti örökké éhes farkasok,
tépjétek lelkem, tépjétek, itt vagyok!
Vonszoljátok cafatokra tépett szívemet,
betűvé formázva bennem minden véreret,

Csak játszott velem.
Hallgattam őt,
simította arcom,
fogta kezem.

Ki most épp ezt olvasod,
Nem is sejted holnapod?
Rémes lesz a titok nyitja,
Hogyha elég csak egy szikra,

Lelkemből fakadó mély érzés
Valahányszor feltekintek a
magasztos égre,
elnézem a lassan
vonuló fekete felhőket,
amelyek árnyékként vetülnek
az örökzöld fenyőkre.

Éjjel egy, és a csend
apró szilánkokra hull,
mikor a húr megpendül
ujjaid alatt,
és szemed szúr,

Kint az apró falu szélén
szél cibálja a fenyvest,
háza előtt idős asszony
teregeti a szennyest.

- Na ez jó volt! - nevetett Gerzson – Hol is tartottunk?
- A szakirodalmi háttérről érdeklődtél – felelte Ágoston
- Ja, igen! Mindez nagyon érdekes magyarázat a tárgyak mozgására..... és szerinted mi mozgatja a töltéseket?
- Szerintem ki fogod találni!
- Fogalmam sincs...

Indulj el az úton, ott a cél,
Sportolj, küzdj, míg reményed él.
Ha erős a szíved, lelked hisz,
Munka, kitartás, messzire visz.

Szeretem veled a sejtelmes éjszakát,
mert karomban tarthatlak.
Nézlek, s óvlak, elcsukló hangomnak
nehéz a szó.
Ezüst hajadnak selymét százszor végigsimítom.

Ismerős hétköznapok jönnek felém
bólintanak, leülnek velem,
karomat nyújtom, vénámba tű szalad,
a depressziót magamba engedem.

Didergő bogáncs
fejére hósapkát köt
a jószívű tél

Van még egy szó,
van még egy kép,
éppen elég.

Reménytelen az életem,
csak ülök itt csendesen.
Hanyagul lógnak kezeim,
nincs semmihez, s senkihez kedvem.

Együttérzésből


festőzománc

írok
vessző nélkül
mosollyal
nevetve
köztünk
ég és
Föld lesz

Lelkemet belepte a köd
Szürke fátyla hoz álmot
Nevetve alszok el
Hogy reggel sírva keljek

Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.

Sajnos, az erőm már párolog,
testem a lábamon ácsorog.
Ágyamhoz tipegek,
miközben lihegek,
vár puha vánkosom, alhatok.

Csitulj szívem, ne zakatolj
olyan nagyon bánatomban,
mert beleőrülök a fájdalomba.
Kegyetlen az élet, pillanatok alatt
elveszíthetem azt, aki kedves számomra.