Amatőr Művészek Fóruma

Kedves Alkotótársak!

Egy játékra hívunk Benneteket!
Elindítunk egy apeva-folyamot, és szeretnénk, ha csatlakoznátok hozzá egy-egy kapcsolódó apevával, a következő módon: a megírt apevát a megszokott beküldési felületen feltöltitek apeva kategóriába, azokat pedig mi – hasonlóan a költészet-napi játékhoz – sorszámozva csokorba gyűjtjük a hír alatt, természetesen névtelenül.

Csak személyim tudja éveim számát,
csak tükröm hazudik arcomra ráncokat,
annyi születésem, elmúlásom volt már,
hogy nem volt időm felnőni soha.

Szép
tested
nedveit
csepegtetik
rózsakelyheid.

Tart még a karom fiam,
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged - így:
azt felelném: akarom! Tart még,
tested nem teher, kezem közt lüktet
minden álmod, én hoztalak e létre,
és én is viszlek el.

Könnyekkel gazdagon keserű eső hull.
Megvádoltalak Téged ártatlanul,
fájdalmas Isten.
Valaki segítsen!
Testben a lélek fáradtan lapul
Én az embert, az isten-fia
Igaznak hittem.

Arra ébredtem, hogy
almákat teremtél vállgödreimbe.
Van idő,
suttogtad, ez még nem vihar,
csak szellő lengedez,
ha ágaidba mar, foglak-e?

Kusza időjárás - április,
Szelek s néha felsüt a nap is,
Hiába gépzaj, sok robogás,
Trónon a kék madárcsacsogás.

Lila akác mögé bújt otthonom,
hol átsiklottam a gondokon.
A Péterfián a helyén már
Pláza magasodik. Beton-árny.

Kalasziriszt végy! Válladra tégy fátylat!
Ízisz átkísér a túlvilágba. Menj,
Ay lánya! Hogy szépséged érkezzen e
földi életre.

Becsaptam az ajtót
magam mögött
a kilincsen bőrcafat
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt

Ki vagy te?
Ki szelíden szólni jöttél
a jóság szavával
az ébredőkhöz.

az én anyám
konyhalány
kontya
tűpárna
nem ölel

lecserélném magam
egy feles szeszre
- így apám is
észrevenne
és naponta ragaszkodna hozzám

Mint oly sok családban bárhol,
Pontosan úgy indult a nap.
Egy kislány édesanyjától
Cuppanós búcsúpuszit kap.

Ám azonban, mi tudjuk jól,
A Látszat nagy csaló lehet.
Az álmod néha hozzád szól,
Valóságban kaphat helyet.

Oltárod előtt nem állok
nem suttogok 'Miatyánkot'.
Rég megkopott keresztfádon
viharvert ruhafoszlányok
elgyötört testedre hímez
megfáradt aranyló ívet
a bágyadt augusztusi nyár...

Minden úgy történt, mint eddig.
Lemenő nap sugarával búcsúztam a jelentől.
Testem fűtötte ágyamból üdvözöltem a holdat.
Kósza gondolataim tervek helyett sötét függönyt szőttek elém.
Majd elnémult a rozzant szövőszék nyikorgása.
Megpihentek a fürge ujjak.
Kizárt az álom a külvilág bántó zajából.

Az autó kerekei időnként felpörögnek a vastag jégen, fara hol jobbra, hol balra indul el, lábam leveszem a gázról – pedig nagyon sietnék -, kezem gyorsan tekeri a kormányt, végre megint irányban vagyok. A hatalmas hóbuckák között, fagyott fák alatt utat keresek, sürget az idő, oda kell érnem. Végre megvan az út, mit bánom én a jeget, csúszkálást, nem tarthat vissza semmi. Jaj, ne! Ez a járgány pont itt állt meg előttem keresztben, vezetője meg ész nélkül nyomja a dudát. Csak dudál, dudál…

Lét
Nem lét
Léböjtöt
Három zsemlét
Nagypéntek, húsvét

Szinte hallom anyám hangját
a jó öreg gémeskútnál
nagypénteken:
nézd csak, éppen
holló mossa két szép fiát!

(1)
Ica néni egyszer
megfürdette a macskánkat
hófehéren kiterítette
a radiátorra száradni
két karja tele karmolással
egyszer megfürdette azután
soha többet

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik a tekintetét. Volt már holt merev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.
A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Vért mos a hajnal
Kudarcba dől a csata
Kiontott lelkek

Mint ragadozó az erdő mélyén óvatlan prédát látva,
Lépdeltem aprón közel hozzád kedvező válaszodra várva.

Ópiumfüstként szívlak magamba,
bódult fejjel soraim közé zárlak,
szemhéjaim mögött ó Valóság,
morogsz, mint ketrecbe zárt vadállat.

Megjegyzés: *Fondor: A gesztenye külső héja, amely sündisznószerűen tüskés.

apa mindig csendes volt.
csak fáradt, meg hitevesztett.
a reménytelennek tűnő napokon
némán átvonszolva magát
szemébe mindig beleült
a felkéklő, vörös-lila fájdalom.

várok
várólistás haldoklók türelmével
iszapos létemben fuldokolva
vázamra feszülő
zátonymagányom ködében

Ott az a torkolat
a kifakult folyó végén
a víz morog
konok krákogással
mossa csak mossa
az álmok partjait.

hiányzol
pedig mellettem fekszel
körém fonod az éjszakát
átszellemül az idő
nyomod a nyomomban jár

A lámpák fénye
A havat szórja
Február vége felé;
Az otthontalanok eltűntek a “gomba”
Alól,
Csak a nyolcvanegyes troli
Dalol
Magányos, fura dallamot

kutyáknak lököm
magam bánatát
szutykos alomba
forduljon
goromba szavakkal
morogjon aki
kevésnek talál

Mint haldokló Nap
dobja le magáról a testem
pusztuló anyag köré épült lelkemet.
Zavaros énképem sorvadó szívizma
érintetlen szavakra dobbant
végső perceket.

Míg forró kávéd gőzfelhőit szökteti,
kimeresztem titkon vadmacska-körmeim.
Nyakszirtedbe marok, egy vércsepp felragyog,
nyalogatlak lassan, és ölni akarok!

álmodtam az éjjel.
megálmodtam, hogy ma ébren leszek.
és azt gondoltam, hogy az ottant
áthozom a küszöbnek ezen oldalára,
hogy úgy éljen itt, ahogy én aludtam ott –
mint isten a kövekben és virágszirmokban.

Csak azért jöttem, hogy megmutassam a rosszat,
Hogy tudd, amiben hittünk, azt úgy nem lehet,
Kapzsi uzsorásként adtam, amit adtam,
Titkolva, hogy végül mindent elveszek.

reverenda alatt is feláll, nedvedzik
hosszú, lakkozott körmök az éjszakák
a sekrestye fölött kék lángocska

Moziban voltam a napokban. Igazi modern moziban. Kényelmes, párnás fotelek, jó rálátás, 3D-s film, Dolby Stereo hangzással. A film után eszembe jutott kiskamaszkorom filmszínháza, Ibrány közepén. A vendéglővel szemben, az út másik oldalán állt. Modern, lapos tetejű panelépület, maga a megtestesült szocialista jövő.

benne szakadt sikolyszálka vakít sebét vágva húsba rágva
csontba

kövült kegyetlen közöny magánymáglya lángja
marta könnyhullám acélszürke sugárkoszorúba árad
borba fullad

- Jézuskám, ne! Te itt? Mi megint? Tán olvad a jég már?
- Megkért téged az emberiség, hogy tönkrejutalmazd?
- Várj anya! Többé nem teszi ezt, ne beszélj neki végről!

Látta felkelni a napot,
barázdás szemén selyemtükör,
üregében könnycsepp ringadoz'.

Minden vágható. Az időt óramutató darabolja, a napfényt árnyvilággá szabdalják a felhők – vonszolódva kúsznak a horizont felé. Semmi sem állandó. Fényvisszaverődésekben a lét, addig, míg meg nem szakad a harang.
A mamutfenyő csúcsa szakadt rá. Negyven méter magasból is hallottam, ahogy kettétörik a gerince. Hat helyen. Mint puzzle darabok, a köd úgy takarta be őt, előlem gyorsan a látleletet. Húzta magával lefelé a kora téli felhőt, arcba préselt párnát, hogy egyszerre fulladjon halálra torkom borzalmas sikolya.

Megjegyzés: Folyt. köv.