Xin már messziről kitűnt az étterem bejáratánál állók közül nem csak a nyúlánk termetével, vállig érő göndör fekete hajával, hanem vörös selyemből készült qipao ruhájával, melyen az élénk szín mellett feltűnő virágokból álló bordűr volt. A kínaiaknál a vörös szín szerencsét hoz, s ezért az esküvőn viselt hagyományos menyasszonyi ruha, sőt a vőlegényé is vörös színű. Általában a választott három ruha közül az egyik fehér -hasonló az Európában viseltekhez - de ekkor a vőlegény is fehér szmokingot visel, mert a fekete szín szerencsétlenséget hoz.
– Viszlát, Mr. Royce! Jó utat! – mondta Darrell, azzal belelökte a hullát a folyóba. A férfi testén úgy feszült körben az átnedvesedő halványkék ing, akár egy buborék, majd szép lassan hömpölygött végig az apró folyóágon. Darrell feszült figyelemmel kísérte a holttestet, nehogy az fennakadjon egy sziklán valahol. Szerencsére Mr. Royce együttműködőbbnek bizonyult holtában, mint életében, úgyhogy szépen himbálódzott végig a sodrással, míg el nem tűnt Darrell szeme elől.
--Hát nézze meg uram, nem jópofa növény?
A banktisztviselő felém fordította számítógépe monitorát, és rám villantotta bűbájos mosolyát. Sandán a képernyőre tekintettem. Azért megfordult a fejemben, hogy ennek nincs ki a négy kereke, vagy egyáltalán, nincs egy darab kerék sem a fejében, de ezt elvetettem. Mégis csak épelméjűnek kell lennie, ha ebben a székben ül, itt a bankban, és pénzügyi tanácsokat osztogat hozzám hasonló laikusoknak. Jópofa növény?
Ma már tudom, hogy az élet csupa fény és csupa árnyék. Örömteli csillogás és dögletes kárhozat.
Akár Pierrot a bohóc Watteau festményén, ahol a szerencsétlen flótás oly ügyefogyottan és olyan bénán áll hófehér ruhájában előttünk, miközben éppen a könnyeivel küszködik.
Ha éppen nem történik semmi az utcán,
embernek nyoma sincs, ballagok némán.
Nyakam behúzom, a hideg ne fusson végig a hátamon.
Tél van, kissé havas, a járdán a köveket bámulom.
A tájfun szinte berobbant, feldúlva a délutáni rezzenéstelen forróságot.
A szél viharos gyorsasággal söpört végig a tóparti sziklákon. Meghajlásra kényszerítette az út menti büszke tartású pálmákat, derékban megtörte, s a tó víztükrére buktatta a lótuszokat.
Uramisten, mi a franc ez?? – üvöltenék, de egyelőre hang nem jön ki a torkomon. Csökevényes tudatomba sokk-szerű impulzusok tolulnak, megfagyasztanak, lebénítanak. Nyálkás, nedves bőrömet éles pengeként hasítja a hideg, mint korcsolya a jégpálya felszínét, karcol a levegő. Fáj.
Mozdulatlan, csupasz ágak közül
alig vet fényt lenyugvó lábnyomán,
végtelen harmatot szitál körül
az ágvégekről halkan és sután.
Vágtat a szél, suhanva átrohan,
hol mély árkot vés az emlékezés,
Mottó: „Magyarországon évről évre egyre több gyerek tűnik el. Míg 2011-ben 10 ezer 400 esetet regisztráltak, tavaly már 20 ezret. Az eltűnt gyerekek többsége egy héten belül előkerül. Azonban minden évben van 100-200, akiről semmit sem tudnak kideríteni. ”
Dombvár, százhatvanezer lakosú, nyüzsgő folyóparti település. Az utóbbi néhány évben rohamos fejlődésnek indult. Az apró, külvárosi házakat lassan teljesen felfalják a központból terjeszkedő modern lakótelepek, áruházak. A kikötőbe, szinte folyamatosan érkeznek északról, fával megrakott uszályok, melyek a bútorgyárat, és a parttól kissé távolabb lévő papírgyárat etetik.
Megint karácsony volt. Nagy pelyhekben hullott a hó és a város lassan kezdett retkes mézeskalácsillatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos keményre fagyott hóra.
Változott a Világ a Föld légterében,
hisz több millió éve fent vagyunk az Égen!
A Nap és Hold a két legfontosabb Csoda,
már megpróbáltuk azt is, hogy kerülünk oda!
Utazás a VÉGtelenbe.
Ezt a darabot a "13 ok, hogy miért" című sorozat ihlette. (második évad).
Zongora, cselló, hegedű a fővonal, modernebb hangzású aláfestő akkordokkal.