Amatőr Művészek Fóruma

Tékozló fiút csábos szabadság
messze elcsalt: lőn önkényes árva.
Apjuk, a megunt, még visszavárja.
Jófiú-bátyja sajnálja magát.

amikor anyám levest főzött
arany cseppek úsztak a tetején
a hűs panírja omlott
fehér rizshalmon ült a tányér tenyerén

ha lenne őszinte

szó

bevallanám hogy
csak a szavaid tudnak oldani
hisz látod csak önkifejezek

Az elmék vére ömlik, holott van miért örülni,
van miért kinyílni, van miért ragyogni!

Illegitim, lopott örömöknek illegeti
magát az ősz király s minden esztelen csatlósa.

Fáradtan fekszem.
Az éjszaka sötétje perzseli ráncos arcom,
A sorsról gondolkodom.
A sorsról, ami régen
A viharos elmúlást jelentette,
És most ajándékba adott nékem.

ha belépsz az ajtón a cipődet vedd le
hazajöttél munka után nem voltál velem se
korán volt reggel a kávé is hideg lett
forrón a méz a tej ha mellém tetted

Hova tűntél, mi lett veled?
Mennyei mosolyod tán elveszett?
Aggódsz, rágódsz és agyalsz
Olyanon, ami úgyis megmarad

Figyeltem arcodat
szomorú árnyadat
aggódtam miattad
elveszem titkodat
megtudjam bajodat

Aztán, hogyha rám gondolsz éppen,
nézz fel az égre,
ott ragyog a Hold,
Ránk vetül a fénye,
én is azt figyelem régen,
benne van a képem.

szembenézek a(z) (i) mobillal
egyenrangú ellenfél
persze hogy következetes a főcím:
(csimpánztükör)

Szilvafavirág
pálinkás álmaiból
lekvárban ébred.

hajad sűrűje ősze
szavad erős közérthető
rajtam minden kacifántos
emlékem koromszín lepedő

Feketén vonul át lassan a nyelven és
nem helyezkedett el körmein feltevés
láttatni árnyait, hogy a sok közül ki az,
ha mindegyik hazugság épp ilyen igaz
s a megtorpant vesékből kiszáradt világ nagy
rabjaiból több lesz, de sohasem elég.

Andalogva, mozdulatlan
Önmagamban magányosan.

Gondolatban, akaratlan
Hozzád bújok aranyosan.

Szoborrá vetkező
fényes alabástrom,
megcsillanó fénye,
királyi paláston,
véres, aranyos koronákon,
csillagok rőt fénye,
ragyog a napsugáron.

Festőzománc/ enamel

Piros pipacsok
szirmait szél simítja-
csókjaink nyílnak.

Film-vékony olaj volt rajtad. Mint almán zsíros hamv.
De ezzel neked el kell számolni. Mintha fölszippantott
illúzió. Az, hogy téged majd, hogy te majd valakit érdek
nélkül, mint láng az olajat. El kell-e számolni a
szeretéssel?

csüggedtség... majd fortnite-ba ölöm.
túl sok minden nem maradt a szerelemnek.
mások csodáit csodálni most nincs kedvem.,
ki kell találni valamit, mit el lehet morzsolni,
egy mondatot, mit elhihet, s viselhet lelkem;

I. Ősnemzés

Párzó kövek látni tudnak.
Lehull majd – ó, mégis él még:
puhán lenőtt, fehér érmék
nyomvonalán bőgve juttat

Zajlik az élet, lassan folyik.
Gyönyörködöm apró dolgain.
Délben, verő napfényben
úsznak a falak a színek énekében.

Álom: mely kincset ígér az éjszaka,
E csoda, földi létünk legnagyobb adománya.
Kapu nyílik, s mit lényünk áhít, annak végestelen könyvtára.

Magas dombtetőkön,
És hűs völgyeken át,
Száguld a széllel
A didergő hajnal.

Felnéztem az égre,
Nap, mint koronavírus
nézett le a földre!

Takaró alá bújok a csend elől,
hallom, ahogy a falhoz koccan,
dúdolnék pár hangot,
de megakadnak a torkomban.

Most ne
Talán most tényleg ne,
Maradj.
Vagy csak ne menj.

Ott lohol, nézd, Jézus után a
gyógyult vak ember Jerikóból.
Izgatottan keresi olykor
tekintetével, nehogy már a
tömegben szem elől tévessze.

Eltakart jelzők a fátylon:
a víz és a bor is mind vér lett.
Önmagán esdeklőn átvon
a kéz és az ébredő térdek.

Részvétem a kedves feleségének. Amikor panaszolta -
a diófa alatt ült - hogy a háta közepébe sugárzik a
fájdalom, tudtam, hogy nagy a baj. Jó lett volna
a svájci kezelés, tízezret adtam bele, de az mit ért. Úgy
tudom nem is volt hivatalosan a kedves felesége, az
első feleségnek is részvét, ha ugyan.

Illat, lenge szellő,
Virág, piros hajnal,
Anyám, drága álom,
Jöjj vissza egy dallal.

Nem foghatlak meg
a számon is szájkosár-
szemem megölel.

Megállíthatatlanul múlik az idő.

Az pont úgy esett,
hogy házunkkal szemben
egy templom tornya meredez,
s legtetején
toronyóra jár,
mégsem halad tovább.

a monotonitás kigyomlál minden kreativitást
középszerrel teleültetett kertjében
ahol minden ötlet csak droid szolga
aki az eredményt az egekig tolja

ne félj, elhoztam magammal
világszép szemed, s lelkedet.
ott leszel minden tollamban,
halhatatlan, hogy felismerjelek.

Ma
bárgyú
tegnapok
okoskodnak
a holnapokban.

Naponta, ha tízszer láttál, tízszer örültél nekem.
Nem gondolkodtál már elmúlt emlékeken.
Szobád békéjéből elindulva retikülöd vetted.
"Hazamegyek! " - mondtad, s kezed búcsúra emelted.

Nem valami szívderítő élmény
bent dekkolni zordon börtön mélyén;
Pál apostol rövidebbet húzta,
fölvirradhat derűre, borúra.

A magas égbe nyúlva fel,
két tenyered közé zárva
- mint imádság – hozd le a fényt
szívedbe, s karjaidat
újra magasba emelve
hagyd, hogy átjárja lényedet.

Galambos Attila szívesen fölmegy a
padlásra. Molylepkét öl. Szürkület az
erre legalkalmasabb, amikor a lepkék
beltérhez képest világos ablaküvegre
telepednek. Megfejthetetlen, mintha őt
várnák kiterített szárnyaikkal, nagyujját
végignyomja az utolsó puha testen is.
Valamikor idejárt föl verset írni.

Óra kattogása zavarja meg a
csendet. Felébred, majd félkómásan
leteremti a kattogó szerkezetet, hogy
képzelte, hogy ilyet tesz, nem figyel a
másikra, ő csak jár folyamatosan kattog,
jár-kel, nem bír a helyén maradni.