Amatőr Művészek Fóruma

Az én Minyonjaim szavak,
Egész nap csak zajonganak.
Ez a dolguk, s nem is kevés,
Na meg persze, a csínytevés.

Ülök az üres füzet előtt,
kezemben toll, de semmit se írok.
A szemem néha lecsukódik,
pedig fényes nappal van.

Eltűnődöm a furcsa dolgokon,
amelyeket hallottam.
Elképesztő, hogy a
betegséget dédelgetnünk kell,
képtelen lennék rá.

Sóhajként szökik a távolság,
egymáshoz bújnak a párhuzamok,
a ma szeme még résnyire nyitva,
de pilláin már lógó, álmos mondatok.

ölelt… a vágyba burkolt beteljesülés;
testünk rezdüléseiben
szinte minden mozdulatban, érintésben
ott kacagott velünk
órákig tartott az a pár pillanat, mikor
ittuk egymás illatát,

Szeretem a színeket, a fordított fényeket.
A lassuló élettől ilyenkor,
csak a csend kéreget.
A színes álmú levelek fonala lassan lepereg,
míg odakint csak egy magányos
ködpamacs tekereg.

Csak te légy az én világom,
s ölelj olyan szorosan,
hogy belezsibbadjon a testem.
Szívem szeretete simogat

Szakadó nagy pelyhű hóban
Csúszkálva cammog
kinn egy télikabátos "Valaki".
Rám pillant... egy pillanat...

2021 09. 03. 14 óra 10 perc, New York, 121. utca

„Emberek...” pillantott körbe elbiggyesztve ajkát Angra. „Balga mód ruhába rejtitek el a testeteket, mint az Alkroniak.”
Gondterhelt arcú földi lények siettek el mellette a járdán, de tudomást sem vettek róla annál az „egyszerű oknál fogva”, hogy nem érzékelhették a jelenlétét. Pedig ellenkező esetben hatalmas feltűnést keltene, de nem azért, mert más bolygóról származott, hiszen a megjelenése teljesen emberi. Az, hogy bájos arcú, nyílt tekintetű, csinos, hosszú fekete hajú fiatal nőnek tűnt, még nem emelte volna ki a tömegből, ám úgy állt ott, ahogy megszületett, ruha nem fedte testét.

sápadó ablakon
jégvirágok nyílnak
szirmokon átdereng
a sárga holdsugár

Égnek a percek
Lángol az idő folyama
Súrlódási energia
A léteddel

A Nap felmelegítette a Kongó vizét. A széles folyó lustán hömpölygött. A parton, egy kanyarulatnál, harminc fűkunyhóból álló település, Tomande, békésen élte hétköznapjait. A férfiak vadásztak, az asszonyok és a gyerekek ruhát készítettek, magvakat őröltek kezdetleges mozsarakban. Tökéletes harmóniában éltek a környezetükkel. A civilizáció még nem ért el idáig, a folyó és az erdő mindent megadott amire szükségük volt. Mindenki tudta a dolgát, senki sem akart a többiek fölé kerekedni. Tisztában voltak vele, hogy a közösség számára mindannyian egyformán fontosak.

Ki dalban él, mit ér, ha néma,
akarja ám a szépet ő,
csak áll, de tudja, szárnya béna,
van, olvas, ír, talán menő.
Talán csak azt akarja hinni,

Kerítés lécein
kereplő kisgyerek
ingerli bottal a
csaholó ebeket

Mint egy vádirat, olyan, ha megvirrad,
bánt a fény, s te bántod önmagad,
álmokban hagyott reményed semmi,
ágyad üres, szívedben sincs senki,
felöltözöl, a lepedőt tenyérrel vasalod,

Franciaország déli részén, távol minden lakott területtől, kihalt erdei úton, jellegtelen fekete autó haladt. Csenevész bokron aranymálinkó gubbasztott. Talán az egyetlen példány, amely még dacol a mind gyorsabban növekvő profitéhség okozta pusztítással. Egykor gyönyörű sárga tollai, szürkén, csapzottan lógtak.

Fagy repeszti szét a csendet
szürke égből hull a hó,
tűz táncát őrzi kebelén
sárgán fénylő kandalló.

Temesvári Pelbárt szerzetes író írt először magyar farsangról a tizenötödik században. Érdekes régi magyar elnevezése volt: csonthagyó vasárnap, ötvened vasárnap, húshagyó vasárnap, kilencben hagyó harmadvasárnap...
Felvidéken kedvelt szokás volt az Asszony farsangolás férfiak nélkül! Jelképes borotválásért cserébe a férfiaktól kaptak a pampuska sütéshez hozzávalókat, liszt, tojás stb. Rengeteg fánkot sütöttek, ettek-ittak, férfi módra mulattak!

Van, ki kedves, van, ki tapló,
Mennyit ér a márványpadló?
Mennyit ér a lélekmosoly?
Válaszul most egy szót se szólj,

Ma is szeretnék írni
keresni mi bennem szunnyad örökre
ősidők sejtjei mögül
ahogy tisztul, s nyugalommal önt le

Bevonultam katonának,
Nem önként a hazámnak.
Kiképeznek engem harcra,
Verpeléti laktanyába.

nincs hazám se otthonom
csak helyem hol lakhatom
nincs népem se nemzetem
pusztulás az elveken

Még mindig érzem álmomban
szőke hajad illatát,
álmaimban minden éjjel
te vagy nekem a világ.

Alszom csak nagy éjek ölén,
hol halk tücskök zenélnek,
ott, hol együtt van ő meg én,
s szelíden kanyarog egy ének.

csillogását a hajába sodrom
a nyárnak és a szelekbe kiáltott
álom megkopott képeit eloldom

Hálát adok Neked,
ha minden volt,
ahogy volt
és másként nem lehetett.

Jaj, mit tett velem a tavasz?
Az összes kedvem odavan.
Elhagytak isten szép madarai.
Pedig milyen jó volt télen, zord időben.
Volt sok látnivaló.

A Nyár elfáradt, életcélját megvalósította, gyümölcseiben ott a jövő reménye! Barátja, az Ősz, segít pihenni. A hűvös reggelen meghűlt a Nyár, nagyot tüsszentett, ködsálat teker rá az Ősz, és gyógyteát főz piros csipkebogyóból. Lehúzza a ködrolót a tájra, és betakarja színes levelekkel a Nyarat. A rigók sem fütyülnek már.

Tudom oly sok kérdés,
Feleletre vár,
Ám nem keresek választ,
Csak szeretnék élni már.

Leesett tegnap a szívem
Eltört a betonon
Csak szilánkos vágyak
Maradtak

Függőágyat font az éjjel
kis holdfényből a pára,
felakasztja csillagfényben
egy ködben úszó fára.

TÉL

jégbe fagyott ág
égből hulló kristályok
alól felfigyel

egykor elmentek az utolsók is
remegve sírva vagy sietve
s nyitva hagyták maguk mögött
a festékpikkelyes repedt ajtót

Becses neved ünnepén
várom a csodát, hogy
a lélek útján lássalak.
Futok feléd, karodba zársz,
gyengéden átölellek,
semmi sem számít, csak
hogy velem vagy.

Ott
vijjog
a sirály
kék tó felett,
hol halat talál

Fehér lapok, ti örökké éhes farkasok,
tépjétek lelkem, tépjétek, itt vagyok!
Vonszoljátok cafatokra tépett szívemet,
betűvé formázva bennem minden véreret,