Amatőr Művészek Fóruma

Kedves Alkotótársak!

A főoldalon működő értékelési rendszerünk eddigi gyakorlatából és tapasztalataiból kiindulva, 2019. március 5-től az alábbi módosításokat vezetjük be:

(Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd én is akasztott lelkemet.)

Lakodalma van ma Gazdag Júliának,
kertek alján reszket, lapul a bűnbánat.

Megjegyzés: (A ballada nagymamám keserves-igaz története.)

Öreg erdő mélyén gyász ül,
tisztásra forrt szenvedés,
temető-zaj köré a csend
reszketeg font kerítés.

a semmi kiégett
pygmalionként rég
járatlan út szélén
jégből hizlalt torz
szoborrá formálta
megunt rémálmát

Ordítva megy némán jön
Hasadó hajnalon
Hold hátán könyököl
Bájolgó felhők között
Kiáltva szippantja magába

arcodon
rétegnyi a pír
zuhanórepülés pilládon az
erdősávnyi rengeteg
árnyékot adó tekinteted
alá kötöm függőágyam

Az arctalan tömegben.
Odaképzeltelek, nem találtalak.
Párába írtam a neved.
Eltűntél a pernyével.
Tüzed kialudt.
Szürke seb.

Fényesre fent karmaiddal
felhasított felhők
mögül lested, vár-e rád,
megérdemel téged?
Felkészült a világ,
láttad, a föld hideg, jeges,
a mindenség a faggyal jegyes,
mégis utánad eped,
csak téged magasztal,
legfőbb vágya
egy affér a tavasszal.

A hajnal vörösre fagyott tetemén
éles karommal kúszik a reggel fel,
s kakasként, peckesen nyakába ül.
Ág se rezdül. Nem mer…
Ziz’gő levél alatt kuporog a szél
felvágott erekkel.

Az asszony kinyújtotta a kezét és megérintette Kuku bácsi vállát.
Évtizedek óta nem érintette meg senki. Cigány volt. Egy kamrában lakott a rokonoknál. Kuku bácsit kinevették. Az asszony újra felé nyúlt, ezúttal megdörzsölgette a hátát. Hisz olyan, mint egy gyerek.

フォトネガティ ヴ。
フェケテ・ホヴィラガ
ニャリ・ホモコン。

Megjegyzés: (Nem fordítani, csak olvasni!)

szaggatott felhők
bicegő aszfalt
szemhéjakra tapadt
álommaradék

Az éj fátyla hullik rám
a csendben, szobám
falán üldögélő magány,
behálóz a szürkeség,
simogatja bőröm, mintha
szánná az álmatlan éjszakát.

Rekeszzománc

e prűd szív-ketrecharc vázára
katatón aggatott hétköznapok
hangtalan árnyait
a marginális feszültség
lassan eloldja
s legott szárnyra kel

Horkol a tél. Csurog
a padlás összes nyirka.
A gerendán gyékény hurok,
dédapám csupasz talpa,

Tisztelettel Hűséges Olvasóimnak - akiknek számbavételéhez még lehet a másik kezemet is elő kell vegyem - életrajz helyett néhány vonás...

49 őszén a szüleim észrevették, hogy kilenc hónap után az egyik napról másikra gyarapodott családi boldogságukkal a szoba mérete egyenes arányban nem nőtt. A konyári kis szoba-konyhás ház maradt akkora, amekkora. Maradhatott is, hiszen a DEMKÉ-ben születtem, és debreceni polgár lettem. Így engem a méretek felettébb nem érdekeltek. A konyári kis házra pedig nem is emlékezhettem.

Hideg hömpölyög a párnán;
vetetlen paplan-alom alá
álmaim hétrét hajtogatom.
Mellé dőlök, mint krumplik

***

Az influenzaszezon

Az optimista (a nő):
- az influenza egy hétig tart. Te pénteken gyógyulsz meg, én vasárnap.
A pesszimista (a férfi):
- egy hétig, ja, én pénteken, te vasárnap halsz bele.

hol hamis bálványaik előtt
bókolnak az istenek
arcra esik a tisztelet
hisz agyad kávéja lefőtt

Para van, ez normális,
más kell ide, nem frázis.

Itt egy köz, ott egy hely,
ide vajon mi fér el?

Amint ballagok,
kísérnek a fák,
halk neszek,
szellősuhogás,
amott bólogat
egy koronás akác,

Kaptafára húzott versek
bőre szűken reped szét,
vagy ha túl bő, jő az olló,
rím szoknyáján hasíték.

Itt vagyok, gyerekek, hitted volna?
Az életem benn van mélyen a dalba',
Megértem, tesó, a szöveg durva,

Ó, te bolond!
S ha nem volnál az, hát azzá tennélek.
Mert nincs szebb, mint a szétszakított lélek,
és a bánatos szemek titka.

Árnyak hűvös teste sétál velem,
szemlesütve szédül át a téren –
botladozva remeg eresz alatt,
megkínozva, meglopva egészen.
Füstös házak magánya vesz körül,
mint gyenge farkast a rettentő nyáj.

Selyemkendők, vak érzéki fények,
bőrön araszol, kéreget a kéz,
ajaknyi falatot harapdál belőle,
forró csókba oltott gyönyört ki tép.

Jézusért kiáltó emberfia
járkál tépett keservében
szobái között, és nem érti,
mitől van veszélyben éppen,

Szíve dallamot ver
Ritmust üt az idővel
Délceg apám ágyon hever
Létét füstös köd fedi

színtelen égen
köd mögé satírozva
élek én a csillag
vágyom ragyogni

anyám halott
csontjaiból por maradt
repedt hártya az ég
kukucskáló pillanat
rideg fénye messze vitte
nem találom

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
egy szürke zongorán

Ülök az ég alatt. Az ég alatt.
A tátongó kékség csipke-habja
a sziklákon fehér leplet fakaszt.
Nézem a halakat, csak halakat.

újrafogalmazott én-képtelenségem
szofisztikált józansággal tűr
újrarendezett pályáimon belül
szívem minden üteme
csak üres tükör-zaj
verődik érfalaimnak
értelmetlenül

Kontúrtalan felhők, egymásba feledkezett szélfoszlányok. Reggel. Az éjszaka még magára húzná sötét, fülledt takaróit, de nincs tovább, a napvonalak csíkokra bontják az eget. Fényorgia.
Tavaszi bódulatba borzad a táj. Leghűségesebb barátaim a tulipánok a sírokon. Akármilyen kemény a tél, márciusban feltörik a szürke földet, és fakózöld leveleiket – apró dárdák – ég felé meresztik.

Elpárolgott az éjszaka sziluettje;
felébreszt az élettől hemzsegő reggel.
A tölgyes erdő színes zsongással
megtelt. Legyezőként szárnyait bontja
egy ördöglepke. Fekete folyamként,

Azt súgják, ez vers lesz.
Papír, ceruza elő,
kezemben rezgő coffein-csetresz...
Kapkodó só-haj-cihő.

Hallgatásfal
Üvegfényű
Elmosódó

Hazugságok
Karcolása
Torkomon

Megjegyzés: A mű címe morzejelekkel íródott. Jelentése: Némaság

illúzió minden
külsőleg felkent máz
megjátssza az ember
hogy érdekli
a mások világában
bezárt magány
csapdába kerülsz