Amatőr Művészek Fóruma

*

kulcsod fordult a zárban
nyitottad rozsdás kapum...
pajkosan hívtál játszani
messzire dobva vértjeink
futni végtelen réteken át
forrásvizet kezedből inni
táncolni zöld mohán

Egy kis kocsma, füst és whisky-íz,
megint péntek, újra este tíz,
mélyen a sarokban színpad áll,
rajta néhány barát muzsikál.

Az óra ketyeg s az idő sem marad rest,
félelmetes is lehet, mit a sors a lelkünkbe véres vászonra fest.
Elmúlnak a korok s belevesznek arcok,
porból lettünk, de mégsem marad utánunk más, csak homok.

Összefolyt emlékképek
sorakoznak az álomsztráda
kihűlt csomópontjai mellett.
Számvetés.

- Kérsz répát? - kérdezte a Nyuszi.
- Én csak a mogyorót szeretem - felelte a Mókus.
- De jó, már úgyis mind a pocimban van.
- Akkor mért kérdezted? - csodálkozott a Mókus.

Mert nem lehet sosem akként, hogy más irányba csoroghatnának a hétköznapok posványos állóvizei! Tiszavirágokon függeszkedő Lét alig tudhat ellenszegülni az alattomos, csapdákat állító balsejtelmeknek! Minden léptünk megtervezett, de ügyetlen karambol! Földön tevékenykedő, fura bábuként berendezkednél, ha túlélhetnéd, ami tán egyedül éppen terád vár! Félelmeink csapda-vásznára felfeszül a szivárvány, s nem lehet pontosan tudni: vajon meddig terjedhet a határ, s a végpont, ameddig embereknek megmaradhatunk?!

*

…tolvaj lettem, reményekkel telt szívet loptam,
elbújtam rímbe öltöztetett szép szavakban,
álmokat adtam, mit galádul visszavettem,
nem így akartam, kérdezem, ezt, hogy tehettem,
a válasz ott lebeg valahol ködbe veszve,
minek a vers, ha vihart vet érzelmi tengerekre.

Békegalamb száll a Földre,
napsugaras szeretettel
árad fénye, fáradt lelkünk
felszabadul igaz hittel.

mit ért a homályos utalásokból
kotnyeles álmok tavain úszó döglött képekből
romlott ízekből és savas habokból
folyton megszakadó vonalak rendezetlenségeiből?

Leteszem lantomat
egy darabig biztosan.
Múzsáim elhagytak,
aki maradt, azt én hagyom el.
A vérgőzös koalamaci pihenni tér.
Csontig rágtam már eukaliptuszfámat,

Megjegyzés: Budapest, 2018. 05. 19.

Megalkuvásba temetett akarat
cibálna erőtlenül rozsdás láncot.
A szabadságvágy az mi még megmarad
álmaidban, míg mások útját járod.

A Halál ma éjjel megint rám köszönt.
Nem nagyon, csak éppen, hogy tudjam, jön.
„Érzed ezt? A szívedet épp kezemben fogom.”
- Nevetett. - ”Igen, az az a fájdalom!”

Egy meg nem nevezett világban, egy meg nem nevezett ország meg nem nevezett városának meg nem nevezett utcájában, van egy étterem.
Helyes. Az ilyesféle éttermek fölöttébb hasznosak. Az ember, biológiai lény-mivoltából fakadóan, előbb-utóbb megéhezik, meg is szomjazik, s ilyenkor mit tegyen? Mit tehet, mit tesz? Nem sétál be valamelyik élelmiszerüzletbe, nem rejt az inge alá egy-két zsemlét, az tilos és büntetendő! Betér egy étterembe, mint amilyen ez, lenyel pár kanál levest, legurít pár sört...

Metró, mintha menekültek lennénk
Csupa rongy, ruhák, cipők mindenütt
Nehezen csukódnak az ajtók
A lányaim is talán velem
Érzem őket a tarkóm mögötti térben
A szerelmem is itt valahol
Ismeretlen férfiak körülöttünk
Rengeteg holmi, táskák, hátizsákok

Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!

az állvány lába alá szín csöpög
emitt sárga amott a vörös ernyed
fejjel lefelé bálvány nyöszörög
és az olajszag a plafonig terjed

expandált egók egyetlen arca
fátyolnyi megszokásban fixpont kása
a tegnapörvény marta éjjel mára
szelídült vasránc fonta fénykarma

*