Amatőr Művészek Fóruma

voltam Neked nagyító az égen
kabát a csörrenőn
áldomás a szépen
kalapács kezedben
s nálad nagyobb lábnyom

Ha szíved mérgezné kétkedés,
gondolj ránk és
emlékezz: úgy szerettelek,
miként férfi egy nőt szerethet.
Életem csodája,
érted szállt a végtelenbe szívem megannyi fohásza.

Vitába szálltam a Teremtővel.
Szenvedőt, miért nem emel Ő fel?!

És mondá nékem azt, a Teremtő:
„Lelketek pusztán már csak temető!

Nem láttam mást, csak azt a két szemet.
Hatásuk megbénított engemet!
Tekinteted vágyódó hatalma, elvarázsolt,
Varázspálca módra, éreztem illatod, ami
Tehetetlenné tett, tudtam, hogy tied vagyok,
Boldogan lábaid elé borulok!

Beborítottad tejszínű lepelbe,
kedves angyal járta tájakat.
Köpenyed a valóságot belepte,
nap fényéből varázsoltál árnyakat.

Lenézetem magam, hogy fel ne figyeljen senki
milyen a saját könnyeimmel együtt a földre hullni.

Lepergek lassan az élet vásznán
mint vérem-permet-e a poros homokórán.

Hé…
Remélem látható vagyok
Testem nyúlik
Jelzek neked

Szikrázó napsütésben közelit a fény,
Szívem vágyát forrósítja a remény.
Lelkemben szól egy hang, téged akar,
Hangja még, reményt és vágyat takar.

Forradalmat indítanak bennem,
Gondolatok ezrei.
Mond mit kell tennem,
Térdeljenek elém soraim képei.
Kulcsolják imára ujjaik,
Nem tágítok a sorstól.

Gyöngyházfényű tekintetedben fürdök.
Beleremeg a lelkem, ha reám veted.
Bús, szerelmes gondolatokat őrzök.
De sohasem mondhatom el neked.

Nem voltam erős, úgy mint vélte
belül sírtam titokban én
akkor sírtam, ha nem figyelte
mikor nem látták, az az én volt én

Örvény hona csobogó víz.
Őrült táncot jár a színen.
Minden magával hív.
Találkoznak majd a mélyben.

Ha eljut hozzád e néhány sor,
ne ijedj meg:
csak valaki rád gondol,
teste-lelke érted remeg.

Te is azt mondod: a toll szép.
Hát tényleg az. Éles, kerek,
zuhanó mint a tavaszhó
és szürke akár holdi port.

Rekeszzománc

Lopok néha szépségedből,
elcsenek egy keveset.
Remélve, hogy te a hiányt
soha észre nem veszed.

Amint belépett a pékségbe, először apja bozontos üstökét pillantotta meg, a fehér vászonsapka alól kiszabadult rakoncátlan, mákos fürtökkel. A kemence előtti gödörben állt, kezében a péklapáttal, s a ropogós, aranybarnára sült cipókat szedte ki a kemencéből, majd miután körbesimította a vizes nyeles kefével rádobta a deszkapallóra, gyengéden lökött egyet rajta, s a cipó éppen az üzlet ajtajában állt meg, ahonnan anyja az üzlet polcaira sorakoztatta őket.

Háborúból hazafelé, éhezett a katona.
Bárhová is kopogtatott, enni nem kapott soha.
Bejárta az egész falut, adnának-e alamizsnát.
De mit kapott nem fedezte szegény vacsoráját.

Szeretnék lenni vized a kádban,
hogy életadó tested cseppenként imádjam.

Szeretnék lenni takaród az éjben,
hogy drága kelyhed kéjekkel kísértsen.

Csak nézlek ős tölgy matuzsálem
Már ötszáz esztendeje, hogy magasodsz.
Első ez, hogy felkereslek, ha hazajöttem.
Luther átkozása óta itt kapaszkodsz.

Albion partján
találkoztam vele
szemergett eső,
nem volt ernyője.

Köröznek a fecskék
mint egy füstös emlék
ruhátlan a nyár

Tódor már hajnal öt óta kint volt a tavon, de a kapásjelzők még mindig úgy álltak, mint a cövek. Egy apró moccantás vagy rándítás sem volt.
– Mi van ezekkel a halakkal? – dörmögte divatosra nyírt bajusza alatt. – Hozzá se nyúlnak a mézes kukoricához…

Szólalj meg
Mert van, amit csak te mondhatsz el
Amit az embereknek hallania kell

Fut a csiga esztelen,
Ruhája nincs, meztelen.
Lába sincs, de mégis halad,
Na de kérem, hova szalad?

Élhettünk volna együtt.
Ehelyett én, a gyenge, gyáva, petyhüdt,
utolsó korcs alak
szó nélkül elhagytalak.

a zajos napfelkelte épphogy csak megszáradt a torkomon,
az est hűvös csendje már ismét a dobhártyáimon dobol.
a konyhai lámpa fényének édes illata csábít, ó aphrodité,
lomha tévképzetek szárnyán lebegek az öntudatlanság felé.

Ébred vágyam a gondolatom,
Utra rátérve gondolkodom.
El is mondanám vallomásom,
Szívemet érő boldogságom.

... szélzúgás támadt
lángnyelvek villantak fel,
Isten szent lelke
áradt reánk s örömmel
telt szívünk, kegyelemmel

Ha jól érzed magad rohan az idő, így ez a tíz nap is szinte órákká zsugorodott!
Újra repülőre ültek tehát, s csekély egy óra repülési idő után már a maláj fővárosban landoltak. Míg a gépmadár gyomrában ült, fejében a két szó lüktetett:
K-U-A-LA L-U-M-P-U-R... olyan dallamos és egzotikus a hangzása!
Izgatottan és kíváncsian várta a „megismerkedést”.

Ott maradt a gyökérben,
az ősök nyoma mind.
Haza, téged kell szeretnem,
a szél hordoz bennem s kint.

Azokban a januári napokban egész Európában tombolt a tél...

Alig több, mint egy hónapja költöztek haza Kínából.
Igaz a november már ott sem volt túl meleg, negyven fokról hirtelen leesett a hőmérséklet húsz fok alá. A hatalmas, kővel burkolt, alig-alig szigetelt lakás borzongatóan hűvössé vált. A nappali eltolható üvegfalának résein már nem csak a különféle bogarak, kisebb csúszómászók is betértek búvóhelyet keresni a sötét, védett zugokban.

A Kutya kicsi korában került az Emberhez. A férfi akkor mélyponton volt. Munkáját elveszítette, párja faképnél hagyta, és ahogy az emberek között nem ritka, barátai eltünedeztek. Egy bádogszürke téli délután sötét gondolatokkal baktatott hazafelé az üres lakásba. A nyüzsgő aluljáróban egy asszony kölyökkutyákat kínált kosárból. A nő, a rengeteg ember között, már messziről, csak őt figyelte, mintha rá várna. Az Ember hirtelen ötlettől vezérelve kiválasztotta a legaranyosabb barna gombócot.

Ha megtehetném...
A fényből szakítanék
és szőnék neked
egy világot
mit szíved
gyermekként álmodott.

Amikor, másnap reggel, a Shinskansen szuperexpressz Nozomi 118-as járata, melynek orrát a jégmadár csőréről mintázták, halkan bekúszott a képbe, hihetetlen izgalom lett úrrá rajta.
Most végre utazhat a világ talán leghíresebb vonatával, mely három perc alatt gyorsul 270km/órára!

Amint belesüppedt a fülke kényelmes ülésébe képzeletét kitöltötték a kyotói utolsó nap képei...