Amatőr Művészek Fóruma

hamut szórják, a hamut

kertkapura mászott bokor azon túl nem járunk, az útra éjjel békát vasalt
békát, néhány keréknyom maradt mementónak fárasztó naplemente veszi
elveszi, nem adja vissza a messzi útravalót, amit adtál
pokrócra dobálom magam, aztán víz alá vetem, hogy testembe úgy szűköljek
szűköl, aki ennyire fél

Bolyongok elhagyott utakon
Teret koldul a nyugalom
Örök hordár az alakom
Velem baktat a betonon
Fekszem korhadó padokon
Csillag égbolt a takaróm
Kísértet falvakban álmodom
Nagyvárosokban a peronon

Olajfoltos fémvirágot
Szíved mellé tűzve hordod,
Átéred a nagy világot,
Rozsda marja mégis álmod.

Farmerdzsekim belső zsebében
kotorászok, onnan veszem elő,
nyakam gallérom mögött didereg,
lopva araszol alá az őszi eső.

Itt hagyom nálad ezt a lapot,
ha gondolod elolvashatod,
majd ha átnézted minden sorát,
megérted mindennek az okát.

-Mondjad, Szívecske! Jó volt a mai nap is? Annyira gyönyörű vagy, mint mindig, a legokosabb a világon! -
Én csak nézek rá, hiszen nem értek semmit, csak azt érzem, hogy már megint nagyon sok helyen járt, és hogy még mindig ugyanazt a nadrágot viseli, két hete.
Véleményem szerint magányos, hallom minden este a gondolatait, pedig ő nap mint nap kimehet ebből a dobozból…

elfáradtam
olyan kérdésekre válaszolok
amiket fel sem kéne tenni
kivont karddal állok
saját életem felett

Van arc,
amelyik ha megjelenik
egy sötét szoba ablakában,
benn nyomban árad a fény.

Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ,
GLOBALIZÁCIÓ!
Jó gondolat, rossz fejekben,
helyrehozni lehetetlen.
Az árat, mint mindig, fizeti a plebsz,
könnyen járulékos veszteség lehetsz!

régi fény emléke
hatol marón szemembe
a legtisztább kép
se maradhat
elvette

Helyszín: egy barlang havas bejárata előtt. Sajó prémbe öltözve üldögél egy kövön, Hacsek – szintén prémekben – sántikálva jobbról be.


Hacsek: - Jó napot Sajókám!
Sajó: - Jó napot Hacsek úr! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mitől sántult le?
H.: - Ne is kérdezze! Megkergetett egy kardfogú tigris!
S.: - Együttérzek magával, nekem is van anyósom...

Áldásért én nem imádom Istent,
Hagyjatok!
S nem kérem, hogy temessünk el mindent,
Hallgatok.
Csak a szó, mi erőből tettvágy lesz
Ha kapom,

*Katatón

Szavam némább,
mint a halak álma.
Hangom csendjébe
bedőlnek a falak,
zárt szemhéjam alatt
salétrom-álmok peregnek,

A sárguló fák közt két út haladt,
S én nem mozdulhattam kétfelé,
Vándorként megálltam hosszasan,
Kémleltem az egyiket hogy szaladt,
Hol kanyarodott az avar közé.

Látjátok feleim, szívetekkel, mik vagyunk?
Bizony, zacskós leves és leszarom vagyunk!
Mennyi hasztalan koton teremtett századikat: Te! géneket: Kincset, és valaha adtál neki mindent.

Egy kifejlett androgün zabálta
tele szájjal a hókiflit a piacon,
- zabpelyhet szórt rá arája -
mellé tej, belefőzve némi maláta.

a dunával ömlöttél belém
s azt nem lehet kibírni
mérsékelt ègövön
már a harmadik éjszakánkon

- Mostantól néma csend legyen kicsengőig! Aki megszólal, kirúgatom! - hallottuk egy hosszú hét péntek délutánján tanárunktól.
Mindenki próbálta elérni, hogy semmilyen hangot se adjon ki. Páran a padra dőltek és aludni próbáltak, mások fülhallgatóval tömték be fülüket és a ritmusra rázkódott lábuk, a nagy többség pedig a telefonjával játszott a pad alatt. A tanár szúrós szemmel nézett végig rajtunk, majd az ablakhoz sétált és becsukta, hogy azon keresztül se jöhessen be semmi zaj.

a világ elsötétül,
a valóság illúzióvá halványul,
a fájdalom semmis lesz,
az emlékek nem is léteznek.

Kőből sodort ócska kötél ami még a városhoz húz. Kiöklendezett neonok csapják hátulról tarkón a megállók felé hátrálókat.

Semmiből épült zúzmara bárokban alszik el az ősz kapuk alatti táj remeg forró ölelésekbe sikoltó tél párnák fehér mólóin.

Nyirkosan didergő reggelek
zord szépsége
a kelő nappal megremeg,
távolban, az izzó horizont
harmatfoltos ködtengerét
messzire űzi a napmeleg.

Visszamentem oda,
ahol még láttalak.

Néztem, ahogy a
lábnyomod talpadra
némán rátapad, s

Mikor minden élet megszűnik örökre,
Magma tör fel lángolva a földre,
Bolygók ütköznek tüzesen össze
És milliók maradnak végleg csöndbe
Ez lenne a világvége?

Ködszivárvány feszül az égen,
ívet húz vakító fehéren,
kristályoszlopon áll,
akár egy ködmárvány.

hét tél csikorgatta azóta
lábam alatt a rögöket
huszonnyolcszor peregtek köröttünk
homokóráikon az évszakok

- Elnézést! Meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Négy óra tizenöt perc pontosan.
- Oh, köszönöm és bocsánat, hogy megzavartam az olvasásban.
- Nem zavar. Csak épp átfutom a mai sport híreket.
- Jajj, bocsánat, hogy rákérdezek, és nem is zaklatom utána tovább, de olvasta esetleg, hogy mikor lesz lomtalanítás a Bethlen utcában? Tudja hetek óta erre várok, de sehol semmi hír. Már lassan belefulladok a sok fölösleges kacatba.

száz kuka csattog
száz kuka lép
rombol és csapkod
száz kuka kér

Ébredés után mélyre engeded a kezed,
kiemelsz néhány kavicsot a reggelből
– az ágy gondosan kiépített partjánál
felkavart állóvíz –, eldobod mind,

Azt tudtad, hogy két évig teniszeztem? Még a szakiskolában. Borzasztóan játszottam, mégis arról álmodtam, hogy egyszer eljövök Wimbledonba. Ne érts félre, nem a bajnoki cím csábított. A nézőtér feltáratlan pezsgése hívott magához. Olyan volt nekem, mint a zárt üvegszekrény apáék hálószobájában.

Mint éber kisdedet, vigyázta szónak
tiszta dallamát… Délibáb e röpke
lét, új felé suhant egy csalfa sóhaj.
Hangok mámorát dőrén meggyötörte,

Száz csuda sásbuga suttog a szélbe,
zizzen a sárga levél.
Fázva elillan a Nap pici lángja,
dérbe bebújik a tél.

Füstszűrőtlen vagyok
Kék füst vagyok

Halk működés közben
Finoman meghalok

A kandalló előtt ültünk ketten,
parazsa gyéren világított,
néma csendben.

eddig azok voltunk
kik élni tanítottuk szavainkat
sóhajaink mérték csak
a kimondhatatlanok súlyát

A pillanatot megfogni,
dédelgetni, ölelni,
marasztalni, csókolni,
nem engedni tovább
egy tapodtat sem,
mint pillanatragasztó,
rögzíteni elmémben,
kiteríteni táguló
pupilláim kereszttüzébe,

Az ihlet jött s a tempera-ment,
és a tér-időben közben
nem történik még semmi....
... s mégis, ezrek írtak róla,
hogy végigmentek rajta,
az úton, minek se kezdete, se vége...

Igyekeznék valami felemelőt mondani.
A mosolygás az arcodon gyűrődéssel
képződő hegyvonulat lenne –
én elég ügyetlen, hogy most is
beessek a szemráncaid közé.

Nem felejtem el soha azt a reggelt,

Mikor kényszerböl búcsúznunk kellett.

Mikor félve kerestem tekintetedet, amit

Takartál mert könnyes volt szemed...

Almalét ivott a lány. Az ujjai
nyomán szakadtak egybe kis
folyók a hűs pohár falán, s
cseppbe gyűlve tóvilág maradt
a fémmezőjű, kerti asztalon.

kandeláber-nyakú avítt álmokon
katatón éj nyöszörög
álmatlanul hány sugarat
e talmi hajnal
visszacsöpög
a bóbiskoló fákról
lassan olvadó zaja
olcsó pszicho-mámor