Amatőr Művészek Fóruma

Szúrós a park hintaláncokra fagyott mosolya.
Nézem, miként lassul bele a körforgásba
egy-egy piros körhinta rozsdás kontúrján a tél.
Vattacsomóvá szelídült madarak.

írok
mint patakban a kövek
lemorzsolt csiszolt temérdek
hang nélkül karcolt mélyet
hűs egymásutánt

Történt egyszer, nem is régen...
Ejnye, hol is kezdjem el...
Március volt, nagy foltokban
olvadt már a hólepel.

Álmomban már láttalak,
hópihék közt szállt szavad.
Közel voltál, éreztem lélegzeted,
- selymesen suttogott sóhajod-
hozzámért az éjben két kezed.

Életérzés


Hívlak Téged Kádár Kata,
gyere Haza bujdosásra.
Megújul az ős ballada,
igaz most is minden szava,
hitünk ármányság uralja.

sátor koppan hanghullámok zivatarában
éjféli fénycsobbanás
sörös haj és hajas száj
nyargalások plátók felé
autotune narratívák

Mintha nyár lenne.
Télbe öltöztem, pedig éppen annyira van hideg rázás,
mint amennyire a madarak beszélgetnek a fejemben.
Szeretem ha fázok.

Rekeszzománc

először csak olyan,
mintha, aztán
mosoly csetlik
félrehúzott arcra,
talán mégsem...

Csillámpala szikrázott az égen,
fényköröket húzott az útra,
éhes kutyaként a szenzáció
száraz torka szomjazott az újra.

A lakás nagyon szép volt. Magán viselte a belsőépítész keze nyomát. A nappaliban, harmincas évei közepén járó férfi, Godó György, ült egy fotelban, és a hatalmas televízión rajzfilmet nézett. Szögletes arcát, mintha szekercével faragta volna, egy nem túl ügyes ács. Lapos orra, keskeny vágású, szürke szeme nem javított az összképen. A képernyőn az ostoba macska üldözte a csalafinta egeret. A férfi mereven bámulta őket, az esze máshol járt.

És most szerelem..
Lángoló öblök
nyújtózó tengerek között
elrejt téged egy szív.

Ha majd egyszer kell siratnod
ne sokat adj jajszavadhoz!
Add hozzá mind könnyed savát,
legyen abban anyád, apád,
vesszen abban minden hited;
fájjon akkor mind mi tied!

A betegség szürke árnyéka
kiszívja belőlem a színeket,
álmaim szivárványán
minden bennem fekete lett.

fekete űrben
úszni, elérhetetlen
csillagok felé...

Tapasztalatból engedem magamnak,
ne látsszak a cukrászda előtt vaknak,
toporogjak délután szendén,
papucs nélkül, egy hócsizmás estén.

Útban az új otthon felé

A szobán eluralkodott a káosz. A gardrób kihúzott fiókjaiban ásító üresség tátongott, s a nappali szinte minden szabad centiméterét ellepték a csomagolásra váró holmik.
Már hetek óta minden gondolatát a Kínába költözés töltötte ki. Vajon mit kell vinni egy ilyen országba, amikor két évre kiköltözik valaki?

Erdő szélén, rétnek sarkán,
Pisze Nyuszi heverész,
nagy meleg van, kánikula,
elviselni de nehéz!

Keresem a helyem e nagy világban,
Bár vak vagyok, túl szürke a kép.
Mai napig nem fogják fel sokan,
hogy másokat megvakít ez a nép.
Ki önmagában keresi hol rontotta el,
az nem ott fogja találni a hibát.
Van ki másra mutatva menekül el,
hiszen gyámoltalan vádolni önmagát.

Némaság takar be hideg éjjelen.
Magányba űzöl és dühös hideged csontomba mar..
Ha szerettél is már magadban hagyod messzire repül az a szerelmes angyal aki egykor szárnyat is adott.  

Kockás takaró a szíved melege,
akár fakó üdvösségünk a mátrixban.
Nem tudunk mást, csak hegyre mászni –
és játszani. Mindig csak játszani.
Barlangokban elbújni, lógni,
mint az ottfelejtett denevér.

Kalákából, mint színes cifra túldíszitett kádenciák
szertartásmesterei eresztékeknek ízes mézeskalácsok.
Hókuszpókusz, innen ide nem marad más csak ugyanaz.

Harmincas, átlagos megjelenésű férfi lépett ki a kétemeletes elmegyógyintézet tetejére, de mielőtt még becsukhatta volna az ajtót, egy angyal is utána surrant. Gyönyörű volt, mint az angyalok általában.
- Okkal nem szóltam, hogy feljövök. - állt elé összeráncolva szemöldökét Thomas, a férfi. - Kicsit egyedül szeretnék maradni, kérlek tartsd ezt tiszteletben.
- A szobádban bármikor lehetsz egyedül. Mért kellett ehhez feljönnöd ide? - furcsállotta a fehér szaténruhás lény, bár a hangsúlyból sejteni lehetett, hogy ismeri a választ.

mi kötözünk, kötözni való bolondok, húshoz, ínhoz
körbeszórjuk magunk körül önmagunk
nagyobb teret, a térfoglalás elemi erő vagy sántít az isten,
nem született
olyan olcsó az idő
nyújtsd ki a csontjaidat

Vulkán vagyok rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat nyakamra tekeredve;
jeges nyaklánc. Rajta medálként létem,
húzza, húzza önmagam, értelmem lelni,
lent mélyen, a messzeségben.

(A mozzanat kívülről ugyan az)
Belülről sikít a gondolat:
"A meztelen test csak ruha nélküli"
...

Ott topogtak mind
eső után, mint pőre
lábú kisgyerek, kit
ha tiltasz tócsavíztől,
annál jobban
hempereg.

Őszeső szitál, „szemelve” simogat…
Szemernyi vízcsepp, parányi őserő,
barázda földnek rejtekére issza.
Boglyos fűcsomón ledér ezüstfenyő,
tűlevéleresszel álmokat sirat.

sovány ágak éhesen mennek a télnek
szolgáltak nem heverésztek micsoda
élet ágak letörnek nézzétek meg élet
az nektek micsoda élet a semmibe

semmibe hullani alá, lágyan, mint
enyészetnek sárgult őszi levél,
s nem várni

1. Irgalom

Épp csak kabátnyi
fekhelye elnyűtt,
apadó irgalom;
csupa folt,
csupa por,
csupa korom,

Írásban, azt hiszem, jobb vagyok,
mint szóban, de vannak
édes-keser történések, látomások,
és sóhajok törnek fel csak belőlem,
határt szabnak kifejezésben

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák
lent tengernyi éhes torok –

Kerékküllők ha ragyognak,
ritmust adnak minden napnak,
ifjú, pörgő sebességem
velük könnyen felidézem.

Épp hozzád jöttem, megálltam
(piros volt a lámpa)

Ott volt egy bábu
kapucnija is volt.
Nem tudom élt-e még.

Platán hegyére ült a szürke Napkirály,
homályuszálya sárga sárba lógva leng,
a kackiás vitéz, az Ősz figyelve áll,
uralkodót vigyáz, avarsubája csend.

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.

hamut szórják, a hamut

kertkapura mászott bokor azon túl nem járunk, az útra éjjel békát vasalt
békát, néhány keréknyom maradt mementónak fárasztó naplemente veszi
elveszi, nem adja vissza a messzi útravalót, amit adtál
pokrócra dobálom magam, aztán víz alá vetem, hogy testembe úgy szűköljek
szűköl, aki ennyire fél

Bolyongok elhagyott utakon
Teret koldul a nyugalom
Örök hordár az alakom
Velem baktat a betonon
Fekszem korhadó padokon
Csillag égbolt a takaróm
Kísértet falvakban álmodom
Nagyvárosokban a peronon

Olajfoltos fémvirágot
Szíved mellé tűzve hordod,
Átéred a nagy világot,
Rozsda marja mégis álmod.