Amatőr Művészek Fóruma

Rágj meg idő!
Tépj szét múlt!
Cafatokban mit a szem lát.
Csak a holnap lehet jobb
talán az egyetlen kiút...!

Felkavaró érzelem
Mely engem összezavar,
Már nincs ész, sem értelem,
De ő is engem akar?

1978 június havában,
egy város lakói hittek a Csodában!
Debrecen várost már bűvölte a varázs,
várták a Csodát és megszületett Balázs!

A szív, ez a kis

húscafat, gondolt egy merészet, és

rájött, hogy a végzet őt jelölte arra a posztra,

hogy az észt ossza!

szebb lenne minden
ha mi lennénk és nem csak
te meg én külön

Tíz évvel ezelőtt találkoztam az őrangyalommal. Éppen siettem hazafelé. Anyukám várt rám. Szegény, akkor már jó ideje betegeskedett. Felhívott, hogy menjek, mert szédült, és fulladt. Gyorsan értesítettem a mentőket, majd bejelentés nélkül elhagyva a munkahelyemet, kétségbeesetten autóba ültem. Már nem emlékszem, hol jártak a gondolataim. A koncentrációs képességem teljesen elhagyott, a piros lámpákon átszáguldoztam, nem törődve addig felépített kényelmes kis életemmel. Majdnem elütöttem valakit a zebrán. Fékcsikorgatva megálltam. Kapkodtam a levegőt, körül sem nézve, kiszálltam az autóból, hogy segítséget nyújtsak, és ekkor megelőzött egy tűzpiros BMW.

Ahogy felkel a Nap minden reggel
hajnali zuzmara cseppen -

A lelkem, mint gyöngyszem!
Fűzöm fel s rajta minden énemet -

Mondd, miért fáj, szorít bilincs?
Csuklómon már seb, mély hegek,
forradások. Bánt az, mi nincs,
más, mégis mondd, hogyan legyek?

Sötét árnyak levegőben szállnak,
Rég letörött szárnya a szabad madárnak.
Álmokat szőtt a rusnya pókocska,
Szeretőjét a gyáva rég megcsalta.
Világot romboló szelek járnak,
Feketék lesznek a fehér árnyak.

Nyugodt éjszaka, pihenő, szép angyalok,
sötét az égbolt és ragyogó csillagok.
Növekvő, csökkenő vagy teljes Holdkorong,
szép fények játéka, hiszen a Föld forog!

Tükröm, nem vagy már a régi,
nem varázsolsz kedvemre,
mitől a nap szebb lenne.

Valaki megy.
Valaki jön.
És nem is egy,
át a ködön.
Vala jó.

Koronás a reggel a napnak vigyora
ha csak fakón is de szemeidben
lelkem csak néha néha felcsillanna.

Apróbb dolgok annál s nálam
falevelek omladozó havas hegyek ormán
Óceánok horizontján te nekem szivárvány.

Tatai tópart
locsogó habhulláma
mesét kuruttyol

Koromsötét éj
bársonyába villám vág,
fenyő-reccsenés

Még gyermek voltam, szertelen,
mikor ő itt hagyott.
Vonzották lelkét végtelen
miriád-csillagok.

Csiripelnek a madarak,
Fényesen süt a Nap.
A Bakony hátán
Megcsillan a fény.
Az emberek boldogok.
A virágok kinyíltak.

Aznap ismét meghalt egy részem. Tulajdonképpen valaki megint megölte egy lényem. Meghaltam és ez ellen semmit sem tehettem. Kongó üresség borított el. Menthetetlen zuhanni kezdtem. Naiv voltam, gyáva és gyönge. Azt hittem, ha szeretek, egyszer viszontszeretnek majd. Elhittem, hogy a kapcsolatok örökké tartanak. Mindegy kivel és hol, mit és hogyan. Nem számít mikor, csak az, hogy miért. De, ugyan, ez is önámítás! A barátok valóságos átkok, a szeretett személyek sem mások. Mind-mind csupán öncsalások!

Azzal kezdődik el, hogy Pali agyoncsapja a halált. Bizony, azt. Ott a disznóólaknál. Nem szándékosan. Nem is tudta, hogy a halál épp ott jár. Nem védem hősömet: csakugyan nem tudta, hogy ott van, honnan tudhatta volna - hisz a halál nem közli, hol van éppen. Miért is tenné? Igaz?

Jó volna már belefáradtan, Idők táguló háta mögül éberen csak figyelni a szösszenő rezdülések neszeit! Aggódó féltéseim Sziszifusz-pufók arcomra méltán kiültek. Idő-törmelék megidézi a múltakat akkor is, ha szándékkal menekültünk a szökött messzeségektől. Néma merengésekből táplálkozik a könnyű irgalom is. Gyermek-lelkemben sokadszor zokogó pityergések sírnak. Megkopogtatott foszlányokba még szerencsés két kézzel belekapaszkodni.

Keserű szájíz maradok a hajnal torkán,
napfénnyel öblögető féktelen orkán,
szanaszét szórva, gyertya fénye nélkül,
könnycseppek a megrohadó szülinapi tortán,
testem porban fekszik, betemetetlenül.