Amatőr Művészek Fóruma

*

Felkapott a szél egy papírlapot,
Valami vihar is készült festeni az égboltot,
Az a vihar a széllel sercegett, suttogott.

mohón szeretni amíg lehet
ez hosszabbítja meg éltem
nem szólni semmit gyerekek
jómagam s vagyonom se féltem

Spiderman animated series főcímdala.

Olykor a pokolban is pirkad.
Pöttöm parázsként pattan elő,
majd a Nap Góliáttá dagad.
A lenti latroknak lézengő
hada fásultan lesi a fényt.

Írj, ha nincs gondolatod sem...

Most nincs ötletem. Üres a fejem. Ami nem igaz, de ha akarjuk, hát legyen. Most nem akarok szomorúan élni, sokkal jobb volna vidáman mesélni. Egykor nevettem nyomoron, bánaton... Jé írok, nem gondolkodom. Vajon miért van, hogy amúgy semmi bajom? Mégis, ha írok az szomorú? Nem tudom. Írásjelek, egy vessző egy-egy pont... pont, pont, vesszőcske, fejecske benne gond.

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

Lassan elhullik minden,
ami köt a valósághoz.
Szabadon vergődöm,
és néha röpködök.

Mert a szeme álom szép, s tükre a jó lelkének,
Ha mindenki ismerné, róla példát is vennének.
A mosolygödröcske se tűnjön el nyomtalan,
Az mutatja majd mindig, ha lelkébe béke van.

Egy nap valami eltűnt,
Annyira csendben,
Annyira némán,
Észre sem vettem.

Csöpp gyermek, ő kézbe fog, szépen,
és elvezet sápadó csillag
mellett a Csöndvégtelenségbe.

Megcsaltam az éjszakát,
holdsarló csúcsáról elloptam egy csillagát,
nevét suttogva feküdtem le,
ábrándokat, kusza álmokat kergetve,
repültünk, s én öleltem féltőn, remegve.

Megjegyzés: 2016. május 23.
Tiszakécske.

Borítsd fölém a hegyeket,
vonj fölém hullám-lepedőt,
mert nem értem a szemedet,
és elfojtod a levegőt!
Kétely anyjává születtél,
benned az ép ész megtörik,
szavaimtól tán füled fél,
de szemedbe könny nem szökik.

*(Újra)

A minap, lefekvéskor ez járt a fejemben:
„Vajon álmodom már, vagy csak eltévedtem?”
Ha eltévedtem, akkor most ébren, vagy álmomban?
S ha csak álmomban, akkor hogy van ez valóban?

Önfeledt agyalás, míg a tojásból kikel a művészi láz,
és mindjárt fényt kér - palettán kupacozik az
el nem készült mű -, de felsüt a napvilág;
Remeg a sok ecset, izomból mártózó pamacs
kacsingat kezem felé.

Cikkázó gondolatok, befejezetlen mondatok zavarják nyugalmam,
egy pillanat csak, miben többször is irányt vált az elmém,
néha annyira kavarognak a ki nem mondott szavak,
hogy összemosódik az érzelem arcomon,
szomorú könny mosolyt dagaszt a bosszútól beszűkült hétköznapokon.

Egy hajó folydogál a tavon,
melynek árbócán halak úsznak;
tátott szájjal kerülgetik ők
a testét minden légbe-fúltnak.

Oltalmazón öleli
a meg sem születettet,
lépte - utak göröngyén –
mint bölcső ring.

*