Mint a többiek, ő is olyan volt,
Hétköznapi ember.
Lelkének várában egyre csak barangolt,
S jóban volt Istennel.
Egy nap kiválasztatott...
Lebbenő hófehér szárnyak..
Azzá változott,
Kit már oly sokan vártak.
"Mért pont én?"
Kérdezte újra, s újra.
Sírt a szél...
A válasz szívünkben meg van írva.
Refrén:
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.
Gyűlölte szárnyát,
Mint fekélyt a testén,
Elűzte Istent
Azon a szörnyű estén.
A Szeretet köntösét
Sártengerbe dobta,
Sosem lesz belőle
Ájtatos szolga!
"Mért pont én?"
Többé már nem kérdezte.
Sírt a ég...
Földre hullt Isten könnye.
Refrén:
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.
Mennyit ér, ki önmagát megtagadva él?
Szívében csak haldokló folyó már a vér.
Merre tart a nagyvilág,
Ha csak sír, csak sír az Isten?
Öleld át a bánatát...
Mi lesz veled, ha Ő nincsen?”
Regisztrálj!
Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad
oldalunkon, és írd le!