/Részlet a "Két világ között" című zenés-verses utazásból./
Hosszú órák óta
Ült egy padon a parkban,
Valami furcsa dalt
Dúdolt magában halkan.
Arról szólt a dal,
Egy ember a tavaszt várja,
Lyukas cipőjéhez ,
Jól illett szakadt kabátja.
Ült csak némán,
S a távolba nézett.
Remény apró lángja
Csonkig leégett.
Arcán bágyadt mosoly,
Ráfagyott talán?
Jó pár hópehely
Megpihent homlokán.
Refrén:
Még néhány dobbanás,
És minden véget ér,
Többé nem sújtja már,
A jeges szívű Tél.
Többé nem sújtja már,
Mit úgy hívunk, hogy Élet,
Hátha lel majd odaát,
Valami szépet.
Elképzelte százszor,
Milyen lesz a vége,
De mindig úgy érezte,
Egy kicsit még élne.
Most elhagyva a testét,
Meglátta önmagát,
Már lezárta volna,
Az Élet kapuját,
De volt egy ember,
Ki nem nézett félre,
S leült mellé a padra.
„Még,ne add fel.” kérte.
Aznap egymásra leltek,
Mert így rendeltetett,
A szeretet ennyit érhet,
Az önző közöny helyett.
Refrén:
Rátalált egy érzés,
Mit halottnak hitt rég,
S többé nem kérdezte már,
„Miért élek még”?
Szíve azt dobogta,
Végre újra él.
Őt is a tavasz várja,
Ha véget ér a tél.
Regisztrálj!
Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad
oldalunkon, és írd le!