Amatőr Művészek Fóruma

Teljes fegyelem. Nem lesz kegyelem!
Ő az egyetlen.
Gyilkos öntudat, amit Ő tudhat.

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.

Egy kellemes reggel, mikor hajnalkáimat öntöztem
szerelmetes szívvel, a harmadik emelet erkélyén,
rácsodálkoztam én, mennyi minden munkálkodik értem.
Kedvesen, szeretőn borzolta kócainkat szerteszét,
csendesen, vidámul pajkoskodó, dél felől fúvó szél.
Nevettem. Virágom őrizte egy poszméhecske báját.
Égnek állott a nagy, szőrös fara. Élte legszebb álmát.

ÜLTETTEM FÁKAT

Ültettem fákat
Kertembe hármat.
Hajtottak ágat
Eddig már hármat.
Az unokákat.
Álltak napfényben,

Bent hajnali öt,
kint mínusz nyolc.
Félig még alszom,
vagy majdnem teljesen –
csukott szemhéjam alá
hideg lámpafény oson,
és nem melegít át
semmi sem,
reszketek,
belém fagy így a lélek.

Szép minta a csíkos, pettyes,
Abrosznak, vagy blúzocskának,
De szeretnénk, ha vécéink
Csak fehérek maradnának.

Aztán az Ősz
Körömmel szántja az ajtót
félig nyitva hagyta a szaladó nyár
az illata még közel túl közel
nehéz légzés harmat nyomja
a ritkuló hajnali álmokat.

Szépek a fények, ha búcsút int a Nap.
Gyöngy még a sáska, hogy lábával zenél,
múltat táplál így ezer mesével, de
túl nagy zajban, s csendben szomorodom én.

Nem vagyok én már se élő, se holt.
Amit én mondtam, sehogyan sem volt.
Nem gyötör csak a kórságom heve,
bár azt se tudom, hogy mi a neve.

Amikor széttört darabokra
pecsétei hulltak
elhagyott város képe
ült meg arcomon

Nem áll túl jól ez a játszma,
A szakadék szélén állva,
Köröttünk már ég az erdő,
És nincs sehol fent egy felhő.

Ujjaim közt homokszemek…
… A múló idő pora szitál.
Halkan pereg…

A parton lábnyomok.
… Amint talpad érintését befedi a nedves homok,
elvészve a lusta hullámok alatt.

Töltények magjait vetik
tépett húsba, szilánkos csontba,
egyre nő a szárba szökő halál,
az égen a felhő véres vitorla.

Írni bársony párnán
nézni a lapot
mint szerelem

letérdelni mikor
Isten ott jár
elfelejteni milyen a jelen

Kell egy más világ…
régi földutakba font örökre pillanat,
földbe, fába vésve szív, szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,

Elmerengek, nagymamámat látom,
ahogy hajszálai szöknek kendője alól,
az asztalnál lisztet szitál, én ülök az ágyon,
szappanos vizével kacsint a félretolt lavór.

Én nem keresem
már az igazságot,
hisz igazság nincs;
se földön se égen;
jöhetnek nagy papok,
guruk, mágusok,
mind hamis nekem,

Eltusolva
dolgok mélyén
igazság szivárog.
Kebelükre vettek,
hogy eldöntsék
mi legyen nekünk a jobb.
Titkosak háborúik
tervezett asztalon
vagyon s hatalom béréért.

Miért hagytál el,
s döntötted rám
sötét tornyaid?!...
Miért rúgsz és versz?
Hisz gyerekként nem
tápláltál emlőidből...

A verset Ady Endre: Imádság háború után verse ihlette bennem.

Először ide teszem a költőóriás versét...

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Teliholdnak ezüst láncai kiemelnek testemből.
Kioldanak a bilincsek, mik ide kötnek a földhöz.
Lelkem ölelése enged. Vágyat formált a jelenből.
Testem szellemkezem engedi. Simurgh felettünk köröz.

Uram,
te küldted őt hozzám?

Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellő terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.

Megjegyzés: aqua vitae = az élet vize

Hazudhatnék, de minek?
Tudom, hogy nem éri meg.
Vagyok ember, félszegen.
Vagyok ördög részegen.
Vagyok isten teremtő.
Utam végül temető.

Nézlek, ahogy felállsz. Megváltoztál,
De tudom, az vagy, ki rég voltál
Nekem.
Talán megállhatnál, és
Maradhatnál még itt velem, nekem.

Az élethez közel élek, nem benne.
Tükörben rá sem ismerek arcomra.
Minden amiben hittem, magam mögött.
Magamat nézem élő testem fölött.
Félig itt, félig ott, így hagyott engem
a néma teremtő, jól egymagamra.

Nem hittük el, hogy fölkel újra
a Démon, hogy ölni újra kész,
hittük, a világ megtanulja,
őt félni kell, s győz a józan ész.

Ontottam magamból
rózsaszínt,
mely koraszülöttet
hozott világra –
csak egy színtelen polyát
dobtam a nemlétbe,
gyászszívemet
elástam
(fájdalom-férgeknek)
és hosszú-hosszú évekre...

Álmos délután átölel a csend,
itt bent semmi sem mozdul.

Néha a szél nyikordul
a csúszós ablaküvegen.

Virágillat helyett
kénfüstöt okád a tavasz,
megszeppent madarak gubbasztanak
reményvesztett ágakon,
s ha mégis némelyik dalra fakad,
tankok dübörgése nyomja el
bátortalan énekét.

Egy keserű élet,
a keserves évek,
egy a félelemtől
a csontig lerágott
már tetszhalott lélek.

Tehát van a költészet.
Itt jő éppen, nézzétek.

(Lehet vajon tiétek?
Bátran s tüstént kérjétek!)

Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Ébred a bérház. Tompa morajjal
négyemeletnyi csöndet a hajnal,
kúpcserepekről-bádogereszbe,
rácsról a gangra, lágy színe vesz be.

Mi kell ahhoz,
hogy tükrödben önmagadat lásd?
Isten még él,
Ő se ígér már feltámadást.

Vörös szőrű macska vagyok.
A szemem mindig zölden ragyog.
Naponta háromszor falok.
Anita hozza gyalog.

az egészet
én rontottam el
mikor elfeledtem
a ragyogást
percekig éltem
örömben
mint a fecskék
s a suhanás

Ígéret van nem is kevés,
Közre játszik nemtörődés.
Nem hagy nyugodni sok kérdés,
Vajon mi lesz, mi jöhet még.
Szemekben torzult fénytörés,
Szívekben szomorú érzés.

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.