Amatőr Művészek Fóruma

Még egyszer had fogjak tollat,
Had csalogasson magához a szó!
Te érted talán,
megragadok pár gondolatot,
És újfent hajtok meg, egy-egy füzetlapot.

Hogyan választhattam volna a mindent,
semmiért cserébe?
Láttam romokban lelkedet,
láttál porba hullni,

Puritán darab volt, minimalista,
Egy felvonásos, de ütős kis darab.
A művész kezében a sok kötéllel
Rejtőzve várt, s a függöny felszaladt.

Bárhol is vagy,
s az utam bármerre vezet,
Mindig csak az jár a fejemben,
hogy megfognám a kezed.
S csak annyit mondanék.
Szeretlek.

Minden egyes versem fájdalomból íródott,
Minden egyes percem kárhozattal vívódott,
Minden amit szerettem elhagyott már régen,
Minden amit ismertem megváltozott szépen,

Macid mondja mit szeret
tiszta szívből, igazán
Két huncut kis szemedet
hosszú, forró éjszakán

Írhatok ma is?
Olyan rég volt már Szó a kezemben,
Nem is tudom miként
veszi rá magát az elmém!
Csodának nyoma,
Megmaradt mondatok.

találkozhatnánk...

egy percben
lehetne összefutni,
mint régről jött barátok,
lehetne búcsút inteni,
venni sapkát, kabátot.

Helló Tavasz,
ki a tél arcába beleharapsz.
Eljöveteled hirtelen,
hatalmad szertelen.
Megjelensz, s lesepred a telet.
Kivérezteted az elődödet.

Emberek ti mire vártok,
Én lefagytam, azért állok.
Gondolat visz a szó elfogyott,
Székre ülök gyorsan, lerogyok.

Macska oson át a kerten,
Vadászat helyett a kutya
Táljába szimatol és les,
Hol a maradék, nem tudja.

1. Mert egyszer véget ér.

Az idő és a tér.

A minden belefér?

Nem tudom, nem tudom.

A vágyak édes mámorával
gondolok rátok, szépséges angyalok,
kik szívemet gyötörtétek míg elkopott.
Már csak az emlékeimben turkálhatok,
felidézni a sok kalandot.

Megfagyott lelkem
téli-álmát alussza
húsból s csontból
lassan rothadó
Palota...

Kell, még valami.

Igen, kell...

Egy kiló szeretet?

(Ami el nem temet.)

Őrjít ez a csókos valóság,
Elsodor a vágy, rám feszül
Ez a nagy beteljesülés,
Keser-édes itt legbelül
Ez a megadás, ez a jóság.

hajnali háromkor
tajtékot vet az idő
megrendül
bámész bérházak
behunyt balkonján

A HALÁL

No mondd csak, hát még mindig nem fárasztott ki
meddő harcod ellenem? Nem volt még elég?
Lásd, hogy engem dicsér mind, ki kész eldobni
szánalmas, mocskos, kiúttalan életét.

Szemedben láttam - égre törő
csillogást, amit lemosott egy
fél könnycsepp és az emlékezet
elhalványuló szépiája -

Velem volt egy angyal,
Nagybánatomban.
Kérdezte mi történt,
Én csak hallgattam.

Rabló voltam, pisztoly lógott övemen,
Lovam repített sebesen,
Sok hölgy hagyta nálam ékszere terhét,
Sok zsandár hullatta miattam vérét,
Végül felkötöttek huszonöt telén,
De mégis élek én.

Az egység, az egész, és a feleség

A templomban, színed előtt
Könnyű kimondani az "Igent".
De nehéz a Te követednek
Lenni Uram!
Gyónni pedig nem fogok,
Titkaimat, bűneimet, vágyaimat
Nem árulom el senkinek.

Az élet nagy cirkuszában
porondra lökött az élet,
ahol naponta maszkot öltök
mert zord valóságban élek,

Minden reggel
félig a sárban fekve
ébredek az első hajnali fénybe.

voltam a semmi
voltam gyermek
voltam esti ima
voltam szélben a lázadó ének

Szólhatnék,
csöndet is
törhetnék,
hangos is
lehetnék,
sóhajt is
ejthetnék.

1. Énnekem haza? Ez gyönyörű kert!

Rózsa, gaz, gyümölcs, -mindent benne lelsz.

Hajnali harmat és illatözön...

Itt mindig minden Nappal együtt kelt.

És kel.

Szivárgó óhajod,
iktatott epéd
kétkedve forgatod,
sosem lesz elég,

Fenn a nagy égi csillagkaszálón
a hold sápadt fényű öreg sarló,
vágja a rendet a sötét mezőn
az örök vándor, napfény pazarló.

Napnyugta!
Nem kerestem hírnevet, mint
Szürke veréb száraz ágon,
Vártam, előttem mindenki mehet.

Szándékosan
vagyok csöndben.
Nem vígasz,
mi e sorokban rejlik.

SAJÁTOS FILOZÓFIÁM

A múlt századnak
Közepén születtem,
Hol itt, hol ott
De felnevelkedtem.
Villany sem volt,
Ahol laktam,
Faggyúból volt
Ott a szappan.

Magas dombtetőkön,
És hűs völgyeken át,
Száguld a széllel
A didergő hajnal.

Elfut az égbolt
csillaggal teli
éjszaka szekerén.
Búsul a vén hold,
ott fenn kuksol a
kőtemplom tetején,

Írhatnék érzelmes verset
De nem akarok.
Lehetne bosszús egy mű
Mmm, nem akarom

Ha éppen nem történik semmi az utcán,
embernek nyoma sincs, ballagok némán.
Nyakam behúzom, a hideg ne fusson végig a hátamon.
Tél van, kissé havas, a járdán a köveket bámulom.

Suhan mellettem a táj,
Elmosódott, őszbe borult fák,
De talán nem csak kintre költözött a tél,
Hanem bentre.. a szívünkben él.

Ha nincs vihar, nincs fejlődés
Eső nélkül a föld is meddő marad
Ha van vihar, van fejlődés
Kiszáradt medrekbe, zúgó patak dagad!

1. Vajon milyen... ő?

Semmit étkező?

Forró mint a... jég?

Van-e nála vég?

Mint a homokba rajzolt
archimedesi körök,
a szerelem törvénye
testünkben oly örök.