Amatőr Művészek Fóruma

Benne van-e még
a lepkében a hernyó,
mikor tovább él?

Fenn a nagy égi csillagkaszálón
a hold sápadt fényű öreg sarló,
vágja a rendet a sötét mezőn
az örök vándor, napfény pazarló.

hé dodó!
nem áll jól fejednek a golyó
tudom tudom
te voltál az utolsó példány
de lássuk be előbb vagy utóbb
úgyis kihaltál
volna

Rézlevél hull mától,
Látom közel s távol,
Sárga arany dísze,
Minden fának éke.

Pierre kivette a szájából a pipáját, és jól marokra fogta. Megigazította a sapkáját és lassan baktatott felfelé az Atlanti-óceán partján a világítótorony felé. A szél a víz illatát hozta, és lágyan megcirógatta napcserzett, borostás ábrázatát. Csendes volt az alkonyat, a Breton partvidék vadregényes tája hozzátartozott Pierre mindennapjaihoz. Itt élt amióta az eszét tudta, és itt is fog meghalni egyszer.

Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat és az Égbolt élettel megtelik.
Elvágyom oda, hol a Kapcsolat magától megmutatkozik,
és közben sajnálom elengedni az egyedüllét terheit.

Most elárulom néked. Van egy kutyám,
füttyöm meghallja, nyájat megfordítja.
Olykor, hatalmával dacolnak bután.
Ha egy ostoba haragját ki vívja.

Föld a természet termő talajában,
Kapaszkodik, reménykedik az élet.
Nap sugaraival fejlődve épülnek,
Tavasz bont megint új rügyeket.

Megjöttek a fecskék,
vidám, sok csicsergés,
felismerték a házat,
ahol sokat tanyáztak.

Sugárzó, kék eget terített rám a hajnal,
napnak törtető fénye jött elő rohammal.
Madarak százai üdvözölték a szép napot,
amit a fénysugár lassan megvilágított.

Álmosan ébred a Nap,
asztalomon halomban állnak a levelek.
A kutyám lustább, mint én vagyok!
A postás ma is késve érkezett.

A hegy nagysága mozog, meginog,
Felette a vihar vad és konok.
Villámok mennydőrgés súlya rajta,
Megnyílt ég viz könnyeit hullatja.

Platán hegyére ült a szürke Napkirály,
homályuszálya sárga sárba lógva leng,
a kackiás vitéz, az Ősz figyelve áll,
uralkodót vigyáz, avarsubája csend.

Halott völgy a neve ennek a vidéknek,
Nap melege kibirhatatlan az embernek,
Kopár, kőhegyek, ha beszélni tudnának,
Millió évek történetéröl tanuskodnának.

Nyirkosan didergő reggelek
zord szépsége
a kelő nappal megremeg,
távolban, az izzó horizont
harmatfoltos ködtengerét
messzire űzi a napmeleg.

Száz csuda sásbuga suttog a szélbe,
zizzen a sárga levél.
Fázva elillan a Nap pici lángja,
dérbe bebújik a tél.

Nem jár arra soha senki:
jöhetnének kirándulni,
s az öreg tölgy árnyékában
megpihenni,
Körülöttem ordít a csend,
a madarak elhallgattak,
senki nem örül a dalnak.

"Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindíg, énnekem",
De azért a nyár sem rossz, mert
A meleget szeretem.

Halványszínű rózsafelhők az égen
A Nap itt-ott kibújik nagy merészen.
Madársereg csodálatos formában
repülnek az ég minden irányában
Megjelenik a sas magasan az égen
madarak közt pánik keletkezik a légben

Őszbe hajlik a nyár,
rezgő levelei hullnak a fáknak,
nem világít a vörös Napsugár,
szitáló esőcseppek szállnak.

Az ősz mosolya
csak egy piros falevél.
Arctalan fekszik.

Ibolya s a hóvirág kérdez,
Mert másoknak nincsen
Kedve ehhez.

A hajnali ezüstcseppek
Zöld levélre telepedtek.
Örvend a zöld árva levél,
Hármat nélkül ő alig él.

Ingét gombolja egy virág,
kitárja szépségét, bimbóját,
szívéből a szerelem illata árad,
átadja magát a forró nyárnak...

Csendes a rét, üde szirmokat izzad a föld epekedve,
hű kicsi lelkemen évtized álma ragyogva elég ma,
reggel a fény fura vágyairól locsog elkeseredve,
csillog a fátyolos ég, vele libben a tej-puha hajnal.

Pőre leány keze nesztelen érint hajnali vágyat,
szép szeme tág horizontra idéz arkangyali szárnyat,
száz hebegő ima, fűzfalevél rezg' glóriaképpen,
szív, remegő akarat-pihe nyújtóz' rét-ölelésben.

Nyári égboltra
hullócsillag ívet fest
szentjánosbogár.

Korhadt fatörzsön
átnyilall a napvilág.
Benne új fa nől.

A köd ázott hajamba tapad
gyöngykavics gurul talpam alatt
a kertben egy lehajló ágon
fonnyadó körte lóg

Hiába keresem… ő talál meg engem.
Álmomban befogja hátulról a szemem,
átöleli lelkem, s huncutul felnevet.
Boldogság így csal szemembe könnyeket.

nem keresi senki
a teremtés eldugta
egy aprócska falura figyel
nem jár arra senki
csak én csodálom
a kicsiségét meg se látom

Egy merő fel-felcsippanó magány a nádas;
sustorgó hőség nyaldos lapuló riadalmat,
míg felhőkbe gyűlve kering az aggodalom,

Ha lehunyom szemeimet
ismét ott vagyok,
mint fákon eső-mosta,
szélcibálta imaszalagok.

Lángba borult az erdő,
ropognak a nádak,
narancsnyelvek
kúsznak a magasba.

Aztán elkezd esni az eső. Az egyik szárán még sárga virágú, a másikkal már fehér ejtőernyőket szélnek eresztő pitypang mellett a tücsök hátrébb húzódik a lyukban, feladja a párzásra hívó és területet kijelölő koncertet, ahogy egy kövér esőcsepp épp a két csápja között találja el. Távolabb a kecskebékák is egyre halkabbra fogják a brekegést, aztán az esőtől megzavart szúnyogokra figyelnek inkább a széles leveleken ülve.