Oly hosszú ideje kínozta már ez a végtelen nihil, ez a sótlan és sivár kietlen válság, hogy a végén már nem is tudta… de végül is mindegy volt.
Aztán végre eljött a várva várt nagy nap. Az ihletettség napja. A felragyogó hajnal földöntúli fénye, mennyei szökőkútként aranyozta be hősies lelkét.
Minden dolog a létezés folytonos viharában, kristálytiszta értelmet nyert.
A kertben a kedvenc Százszorszépek ezer színben pompáztak, a tarka madarak az ágakon csak neki trilláztak és a vad fémszínű bogarak örömtáncot lejtettek az ősi fák tövében, miközben a szilaj szürke fellegek alatt a vad északi szélhordák kegyetlen ádáz csatát vívtak.
Tölgyes Jakab arcán jókora pofon csattant.
– Miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyád!? – rivallt rá anyja.
A tizenhárom éves finom vonású fiú, nem sírt. Duzzogva pillantott testvérére.
– Nem is a bátyám. Csak tíz perccel öregebb, mint én.
– Ne feleselj! – folytatta az asszony. – Miért van az, hogy ha valahol kitörik egy ablak, ha valahol verekedés van, Tölgyes Jakab benne van a dologban. Ki csavarog kijárási tilalom alatt!? Sohasem Tölgyes Péter, mindig Tölgyes Jakab. Szégyent és bajt hozol a családra! Mi lesz így belőled!? Rácsok mögött végzed! Ma reggel is Mőzler néni panaszkodott, hogy szemtelen vagy a lányával.
lehámozom rólad a ködöt
kihúzogatom a bőrödbe
fúródott kis fényszilánkokat
helyükre örömöt ültetek.
kibuggyanó áldott véredet
elállítom, hogy ne folyjon el
szerelmemmel.
Nagy fekete szárnyát
kitárja az este,
árnyék madárhad ül
nemzeti színekre,
Himnusznak hangjai,
Szózat szavaival
nyugovóra térnek,
nincs már Nemzeti dal.
Kopognak az ajtón, az ébresztős az, 6: 30 van, neszezve, forgolódva ébredek. Most már bátortalanul kezd világosodni az ég, a komor téli éjszakákat követően, mikor kinyílnak a szemeim, és már nem riadtan pattannak fel, mint a munkásszállón a nyomasztó és élettelen koromsötétben, mielőtt újra egy úgynevezett, nagybetűs Házba kerültem volna újra, így öt év megúszás után, mert nem találtam már más menedéket sem önmagam elől, sem a legutolsó, kis híján végzetes következményekkel járó ámokfutásom következményei elől.
Ötvenöt éves vagyok, és harminc év után végre megszabadultam a férjemtől. Volt idő, amikor a szívem sem dobogott, ha ő nem volt a közelemben. Kedves volt, jó munkásember szilárd erkölcsökkel. Magas, erős termetű, és elég jóképű is. Bár ne lett volna ennyire főnyeremény! Az évek során sajnos minden, ami szerethetővé tette, elveszett. Agresszív lett, vert engem és a fiúkat is. Késő éjbe nyúlóan tivornyázott a haverokkal. Az évek sorvadásával úgy összeszokott az iszákos társasággal, hogy kimaradozásai mindennapossá váltak. És minden ebből következő, undorító állapot szokásossá vált. Az én szokásommá is.
Már az utcán jártak, amikor Attila megkérdezte:
– Nem hagyhatnánk ezt a magázódást?
– Jó ötlet!
– Akkor?
– Az idősebb kezdi!
– Jó, akkor szia!... – nyújtotta a kezét sután Attila – ilyenkor van puszi, vagy valami?...
– Szia! Nincs semmi, puszi csak akkor van, ha van pezsgős pohár...
– Most is zavarban vagy? Tudod mit, akkor legyünk túl a puszin is... – majd a lányhoz hajolt és puszit nyomott az arcára. – Én nem kapok?
– Nem, majd ha kiérdemled.
– Úgy is jó, majd igyekezni fogok. Akkor, hová szeretnél menni?
– Csak sétáljunk és beszélgessünk. Mondd, nem erre van az a nagy park, ami már a városon kívül van?
azt azért ne feledd el
ha nem bírsz a véreddel
hogy is jártál ottan
a straponnal
s a férces végbeleddel
te véreres gazember
mert az ott úgy hatolt bele
mint kecskék nyársra húzott bele
szemedbe zárt marhavagonnal
A gyermek jelenti a jövőt, s szerinted milyen felnőtt lesz abból, aki már nyolc évesen a mobilját nyüstöli órák hosszat naponta, vagy ha nem, a számítógép előtt ül? Nem egyszer láttam, hogy négy-öt fős gyerektársaság, buszon, vagy egy téren állva, egymáshoz sem szól, ezzel szemben mobiljukat oly áhítattal szorongatják, mint valami imádott lényt. Vajon százból épp most hányan látogatnak meg irodalmi oldalt?
Másnap már két óra előtt ott állt Anett az ötös ajtó előtt, a második emeleten. Már mozdult a keze, hogy bekopog, aztán meggondolta magát. Leült egy székre, nem kopoghat be, mi van, ha az asszisztens még itt van és megkérdi kit keres, mégsem mondhatja, hogy dr. Fekete Attilát. Biztosan más a neve, csak rákontrázott a fehérre... biztosan nem Fekete...
Pontban kettőkor nyílt az ajtó.
Gondterhelten baktatott az utcán. Tele volt a feje búval, bánattal. Úgy érezte, elege van, elege van a munkájából, a magányosságából, ebből a kietlen undorító világból... Elege van a nagyvárosból, a falak szorításából, abból, hogy sohasem talál megértésre, mindig ostoba utasításokat kell követnie... Elege van ezekből a bűzös, szmogos városi utcákból, ahol nem találhat egy falatnyi területet, ahol levegőhöz juthat, tiszta, ízes vidéki levegőhöz, amihez hozzászokott gyerekként...
Igaz, már a falu sem a régi, falun is minden fejtetőre állt, hiszen ott kezdte a pályafutását, aztán onnan is menekülnie kellett. Nem érti ő ezt a világot, vagy a világ nem érti meg őt? Hogyan is van ez valójában?
álmomban
alabárdot rántott
rám a hantosi táltos
mert Google-ban oly káros
erkölcstelen és súlyosan korhatáros
filmeket talált ott
egy eldugott mappában s a gyorsírótárban:
hol elűzött kunok átkot szórnak kietlen határban
posztmodern orgia a warwick-i várban
így rám mondta hát a deszki átkot
mert hogy ilyet még ki látott? ”
Szabó Balázs, villanyszerelő nehezen ébredt. Az egész heti munka elfárasztotta. Csontjaiban már érezte az elszálló éveket, mégsem akarta henyéléssel tölteni a napot. Kinézett harmadik emeleti ablakán, esett az eső. Már egy hete. A komor, szürke egyforma házak látványa nem vidította fel. Törte a fejét mihez kezdjen a vasárnapjával.
A félig nyitott ablakon esőillat áramlott be magával hozva a délutáni csúcsforgalom zaját. A sikamlós beton befüstölt, ázott szaga a szoba közepe felé lengve engedett fej fájdító aromájából, és meghagyta önmagát mint frissítő áramlat.
Sötétedett. A lemenő Nap erős vajszínű sávokat hagyott az égen, melyek éles kontrasztban húzódtak a belvárosi est sötétkékjével. Az utcán dugó. Az autók színes forgataga kelletlen tűrte a közlekedési lámpák alatti araszolgatást. Valami akkor hirtelen megszakította e monoton rendszert. Vaksötét lett. A félig nyitott ablak már nem verte vissza az utca fényeit. Egyszerre lett fekete a kint és a bent is.