Csalódás. A csalódás elvárás nélkül nincs. Elvárások nem férnek meg a szeretetkapcsolatokban, ám most már mégis el kell kezdenem vigyázni magamra is.
Kétely, bizalmatlanság és paranoia. Mintha lapokat húztam volna a teremtő kegyetlen kezéből. A csalódás következményei. Ahogy még egypár nyalánkság: pesszimizmus, burn out, depresszió, létgyűlölet, halál iránti vágy.
Kimerültség. Túlhajszoltság. Túlfeszítettség... valami mintát követhetek, vagy kompenzálok.
Szeretethiány. Szemetes vagyok. Bennem lelkek, halott szövetek, elhanyagoltak titkai. Ott töltöm a napokat, ahol nincs nyugalom, csak rémület.
Egész nap az emberek reakcióképességét figyelem, a logikai rendszerüket, de kevesen élnek észérvek, értékrendek, hitrendszer mentén. Mindenmentessé váltak, elsorvadt hagyománykínálattal. A száz évvel ezelőtti világban könnyebben eligazodnék, itt attól olyan idegen és magányos, hogy érzelemszegény a szemek mögötti rész.
És nem értem, miért vagyunk ennyire különbözőek. Miért játszatnak a jóval keményebb szerepet, miért terheli a teremtő agyon a báránykáit. Miért nem lehet minden ember jó, hiszen nem tart soká a földi ittlétünk, ez csak próba lehet.
Először azt hittem, az írás csak hobbi. Majd egy festő barátom azt mondta, semmi más nem számít a világban, mint ahogy a valóságot a művészet nyelvére fordítjuk, maga a valóság sem. Írás nélkül már meghaltam volna. Átsegített a poklon. Segít fenntartani a világban azt, amit már csak kevesen értenek meg: miért fontos szeretni, kiszolgálni, ápolni, gondozni, gyógyítani.
Most azt gondolom, sosem voltam a pokolban , csak megerősítettek. Bár nem érzem magam elég erősnek sokszor írni sem. Sokszor lélegezni is nehéz a tudat miatt, hogy a földi lét véges. Mire megtanulnám a játékszabályokat, véget ér.
A mongolok "Szent tó"- nak hívják a világ legmélyebb tavát, melynek partján születtem: Dél-Szibéria.