Amatőr Művészek Fóruma

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák
lent tengernyi éhes torok –

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.

a dunával ömlöttél belém
s azt nem lehet kibírni
mérsékelt ègövön
már a harmadik éjszakánkon

A pillanatot megfogni,
dédelgetni, ölelni,
marasztalni, csókolni,
nem engedni tovább
egy tapodtat sem,
mint pillanatragasztó,
rögzíteni elmémben,
kiteríteni táguló
pupilláim kereszttüzébe,

Füstös vitorláktól vörös az ég
s a gyökerek hangja kinő a földből,
a rét izzón ölelő menedék.
Felhők alá kuporodnak a szelek
hegynek ormán lapuló ködtől
az eső, mint kopogó szegek.

ahol az álom ájulat megállók
vágják ki a szender biztosítékait
hanem a nyolc órás munkaidőben
szeretnélek elringatni
hús-vér kedvesem
mert hazafelé már
csak nézhetlek de nem látlak

Loptam már annyi mindent,
mosolyba srófolt sóhajt,
hamis hazudozástól
be nem teljesült átkot,
pokrócot, mert te fázol,
mert átázott az inged
és a farmerkabátod,

Szerpentinekkel

Az én elkésett születésem csöppet sem örvendeztette meg a testvéreimet, akik már mind megérték a felnőtt kort, s szégyellték, hogy én most tolakodom közéjük. Hanem aztán lassan megszerettek, s talán el is kényeztettek egy kicsit.

Pirkad a pusztán, a kelő nappal reggeli pára száll,
hirtelen laposan foszlik, s fűszálakon tovább jár.
A vöröslő nap a földtől elszakadva magasra hág,
s mint színeit váltó kaméleon, lassan sárgára vált.

Egyszer egy vándor eltévedt az erdőben. Három napja bolyongott, amikor megint ugyanarra a tisztásra ért, ami mellett már hatszor elhaladt. Megfáradva leült egy fatönkre, hogy szemügyre vegye élelmiszerkészletét. Még két adag finom Borneói csirkemell volt a csomagban vargányamártással. Miközben elrévedő tekintettel bámult a semmibe, és azon merengett, hogy hogyan juthatna ki az erdőből, egyszer csak egy ember tűnt elő ugyanabból a semmiből.

Megjegyzés: 2019.

VÁLLALHATATLAN

Oly helyeken telnek napjaim,
hol kevés, aki ért.
A butaság de facto nagyon fáraszt.
Nem folyok parttalan vitákba már senkiért,
és nem várok választ.

a csokival kezdődött
az édes Inota-szelettel
papírján három kéményóriás
csodákat ígért
és képzeletem naponta
átrepült a háztetőn

Híd
lesz majd
fölöttünk.
Mindkét parton
mi integetünk.

kalinka - mondja Gula
ukránul örül
valami régi
vagy valaki
látszik a szemén

az Idő toporgott
éjjel
ezer tücsök hegedült
virradatra párnák
csücskére ült

tüzet rakok
gyermekségem hideg napjait
égetem el
lobogni fog az égre törő láng
nem marad belőle semmi
csak fekete üszök
finom szürke hamu

Az 1982-es év elejét írtuk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A keskeny nyomtávú, nyírségi kisvasút mozdonya elszántan tört előre két kocsit húzva maga után a hófedte homokdombok között. Ta-ta-ta-tatt, ta-tatt, ta-ta-ta-tatt, ta-tatt! Az utazóknak néha az az érzésük támadt, hogy a kocsik mindjárt elszabadulnak a sínekről - olyanokat ugranak az ide-oda hullámzó, tekergő vasúti sínen. Jobbra, jobbra, balra lök, majd balra, balra, jobbra ránt, megállás nélkül. Aztán valahogyan mégis minden alkalommal ott marad minden a helyén, és csörög-csattog tovább a szerelvény, hogy másfél óra alatt tegye meg az alig huszonhét kilométeres távolságot Nyíregyháza és Ibrány között.

Délután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt.

Kint csiklandva szalad ruhák fodrán fel a nap.
Lomhán izzó partnak verődő csillanások smaragd,
játszi éle, felgyűrt szoknyás, csupasz húsokba harap,
csókot lop a szélfútta hatalmasok alatt.

naponta kialmozza a féreglyukakat
hogy amit elnyeltek újra szem előtt legyenek
kifényesíti a halál kaszáját
hogy kedvében járva távol tartsa amíg
mindennel nem végzett

Ha egyszer megérzed
a halál simító szelét,
torz képek villannak eléd,
temperálják sajgó szenvedésed.

ezután úgy mesélek el mindent ahogy megesett
nem köntörfalazok mint nagyapa amikor az történt
hogy elverte a jég a gabonát és nem mondta el
mamának ettől persze nem lett jobb csak rosszabb

Megöregedtem,
ifjúságom múltba zárva,
rozsdás lakatkulcs eltörött.
Cinege zengő dallamán,
horpadt halánték gödrében
átszitált minden gondolat.

Vad poklomban néha szörnyek élnek,
de más napokon szelíd angyalok,
lassan talán vége már a télnek,
ám meglehet, hogy addig megfagyok,

Madárraj siklik felettem,
fényben lüktető tollerdő.
Grafitfényűek a tegnapok –
cseppekben hullanak alá,
ahogy elejti őket a felhajtóerő.

A lelki terror bűnösebb,
szenved az áldozat élve,
ember vonít, milliárd eb,
önmaga vad ellensége.

Hosszú az utam
Én végigmegyek rajta
Istentől kaptam

Kápráztató a csendes napfény:
lengő bársonyfüggöny,
ajándék a világnak –
Isten tenyeréből csorgó áldás
egy éppen hajtani készülő,
aprócska virágnak.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.
Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

Tisztelettel Hűséges Olvasóimnak - akiknek számbavételéhez még lehet a másik kezemet is elő kell vegyem - életrajz helyett néhány vonás...

49 őszén a szüleim észrevették, hogy kilenc hónap után az egyik napról másikra gyarapodott családi boldogságukkal a szoba mérete egyenes arányban nem nőtt. A konyári kis szoba-konyhás ház maradt akkora, amekkora. Maradhatott is, hiszen a DEMKÉ-ben születtem, és debreceni polgár lettem. Így engem a méretek felettébb nem érdekeltek. A konyári kis házra pedig nem is emlékezhettem.