Amatőr Művészek Fóruma

Még a legsötétebb sötétben is látom,
Látom az árnyékom.
Pániknak hívják.
Mintha a testvérem lenne, hozzám nőtt,
A testrészemmé vált életem idejének során.
Mindig mögöttem van, de sokszor előttem jár.
Ilyenkor elbújik valahol, s alamuszin vár,
Hogy odaérkezzem.

Azt gondolom, most ért véget. Nem bírom tovább. Tudom, ezzel sokaknak okozok fájdalmat, valamint emlékszem rá, hogy én kiabáltam leghangosabban, mindent túlélek és kibírok. Azonban itt az ideje a távozásnak, a feladásnak. Most félre állok. A világ nem barátságos velem. A gyermekeim felnőttek, nem kérnek már atyai tanácsokból, nem kérnek a szeretetemből. Bútordarab, az vagyok. Majd ha kell valami, előkapnak a sarokból. Majd segítek, aztán mehetnek tovább. az öreg és rozoga komód meg megint üresen tátong a sarokban. Már nem kérem. Nem akarom. Végigküzdöttem negyven évet.

Pénzsóvár–sors genetika,
Vizsgált testek sokadika.
Nagy az arca, dülledt melle,
Meg sem kérdezi, hogy kell-e.

le kellene engem
a majomkenyérfáról
szedni

halljátok
megszeretni
ölbe venni

Vigyázz világ, mert elfogy tartalékod!
Nem lesz földünk többé Kánaán!
Ózonból szabott léked már elég lesz.
Mindent elhord tőled közelgő halál.

Hintaló-hangulat árad a szobámban,
elvinnélek oda, ha nem volna bezárva.
Szederjes lett a szád kegyetlen csókomtól,
most szaladj hát tovább, tépődj ki karomból.

Megjegyzés: 2012.

Az nem lehet,
hogy mindenki
mindenkibe szerelmes,
az képtelenség.

Megjegyzés: 2012.

Zalai dombok között éldegélek
Kis falumban, Apátiban
Gyermek vagyok, gyermek ki boldog,
Hogy láthatom nap, mint nap
Ezt a csodás horizontot.

Az utolsó láng sisteregve kialszik, elmém termeinek és folyosóinak fekete falán. Harang mélyen búg és búg, megkondult, de nem fárad. Lüktet tőle a mindenem. Fáj. Csikorgatja a falakon karmait a könyörtelen Dög. Mozog a sötétség, a falakból szivárog. Félni sem merem a k ínhold jöttét, van-e még időm valamennyi, akármennyi. Arcom kifehéredett, és felszántotta a bánat. Ilyen izmoknak a pallos dísznek van a falon. Rongyos palástom alatt csontjaim zörögnek, koronám örökké elzárva az idők végének.

Megjegyzés: Pécs, 2014.

Tízszer voltam diliházban.
Száz halálnál többet láttam.
De csak egy szót rettegek én,
azt, hogy nem lehetsz az enyém,
és én soha nem lehetek,
se önmagam, se a tied.

Szép volt mikor nem szerettek
Mikor kezek ellöktek
Gyermekkorban pofon jött
Kamasznak a szíj ütött

Éjjelente úgy ver szívem
mint mikor lábam aszfalton,
gyötri izmaim és vérem
izzadtság cseppek nyakamon.

Felhők felett, hol tüdőm jaj kiállt
szorít, levegőért esedezem,
vihar tombol, megremeg a világ
elmossa arcod, hol keresselek?

A Csend visítva teríti a testre nehéz leplét,
Miközben Egészek törnek egészen apró homokszemmé.
Dobban még pár nagyot mielőtt végleg megszakad
A Szív miközben az éj leple alatt csendben felhasad.

Éntudatom lekapcsolt. Vezess,
belül megvakultam, most szeress.
Oldalára fordult a világom,
a sorsom, mint egy terepasztal,
míg jövőm álmodtam. Sajnálom,

Uram
leborulok előtted
leborulok a templomodban
leborulok a porba
leborulok a fagyos
deres földre

Nincs levegő, bennrekedt a szusz;
fojtogat a bizonytalan káosz -
nyugalom szól a távolból vissza:
fizess még a biztonság árához.

Megjegyzés: 2016. január

Mi ez a csönd,
ez az üresség?
Se hang, se szisszenet,
ez tiszta döbbenet...

Mondd, miért nem értem révbe?
Van-e ennek még értelme?
Csak zuhanok le a mélybe
és válasz nem jön sehonnan.

Rémülten kérdjük, nekünk mi bajunk?
Fényhiány van, sötétben toporgunk,
bárgyún meredünk a vak világba,
mi marad holnapra, holnaputánra?...

Megjegyzés: „Mert az ember nem azért él, hogy dolgozzék, hanem azért dolgozik, hogy éljen!”
(Wass Albert)