Amatőr Művészek Fóruma

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.

Meghívót kaptam egy baráti házhoz, mondták, nem lesznek sokan, szeretnénk ha eljönnél.
Mindig szerettem a kis társaságokat, jobb alkalom van másokat jobban megismerni.
Ahogy beléptem, Barátom Imre és felesége fogadott:

A legtöbbünk földi küldetése, hogy boldogságot csenjünk a Gazdi szívébe, ami nem csekély feladat egy olyan világban, ahol percekig kell simizést kunyerálnunk, mire a Gazdi "kidugja fejét a mobiljából".

A március ködöt, esőt hozott. A tél megmakacsolta magát, hideg északi szél fújt, a város fölött ólomszürke felhők üldözték egymást. A tavasz közeledtének egyetlen jele az volt, hogy kertészek jelentek meg a parkokban, tereken. Igénytelen, szívós, de azért szép virágokat ültettek. Reggeltől sötétedésig dolgoztak.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Harmadnapon aztán én is bevallottam magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. A reggeli fénnyel élezem képzeletem (csak el innen, csak el innen): a tükör rövid hajúnak mutat, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe.

Könyököl az ablakpárkányon. Az álla a tenyerében, szeme valami távoli pontra fókuszál. Gyönyörű a fény, ahogy megtörik szőke haján. Igazából innen - a szoba sarkából nézve - teljesen körbeveszi egy erőteljes sárgán kezdődő, majd halvány, kékbe lágyuló fénysáv az egész testét. Alakja tisztán, mégis félhomályban látszik. Onnan, ahol szőke haja véget ér a tarkója alatt, egészen a sarkáig, sötétbarnába játszik, így nyáron is. Szinte hófehér a selyembőre. Meztelen.

És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Péntek. Szemet nem boncolok. Occam miatt. Úgy simítja sötétlátóvá a határt átlépők szemét – öt finom ujjbeggyel, olyan lágysággal, ahogy tó tükrét fodrozza mély sóhajával a köd –, hogy kedvem lenne meghalni. Azelőtt gondolkozás nélkül kikanalaztam a golyókat is, célba lövést játszva lendítettem azokat a szervtál felé. Placcsantak... bár leginkább a lengőajtónak.
De már az elpusztultak szeméről is ő jut eszembe, a túlvilágian érzékeny gyengédsége.

Megjegyzés: *Biblia Rómabeliekhez írt levél 1: 27, 1: 28, 1: 32

Folyt. köv.

Két hete, pénteken a szokásos bevásárló körutamon voltam a városközpontban.

A kisboltban az egyik ismerősöm előadott egy medvés nyuszikás viccet. Léteznek az ilyen humormorzsákhoz nagyon hasonló mesék is; a gyerekek élvezik, amikor hatalmas, erős, de kissé lomha észjárású állatok kicsi, védtelen, ugyanakkor agyafúrt társaikkal keverednek erő- kontra elmefitogtatós, de még inkább átverős, vagy megtréfálós szituációba.

- Gizike, hozná a kávémat?

- Mindjárt viszem főnök, csak nem találom a cukrot.

- Mindig is cukor nélkül ittam a kávét. Mi ütött magába?

- Jaj, bocs főnök, teljesen szétestem! Már azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Elég zűrös mostanában az életem.

Állok a sziklán, és figyelem, ahogy a dzsungel felett lenyugvó nap halványuló fényében az árnyékok birtokba veszik a tájat, és a sötétség éhes fenevadként falja fel a világosságot. Megigéző látvány, de szépségét elorozza a kegyetlen és kérlelhetetlen valóság; sietve közeledik az utolsó éjszaka, amelyen eldől, hogy megérem-e a következő reggelt.

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.
Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába... valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá.

Megjegyzés: *A szív összehúzódásainak szünetelése
Folyt. köv.

Olvastam valahol, hogy a kézujjakon a köröm öt hónap alatt nő meg a körömágytól az ujjak végéig. Azt hiszem kijelenthetjük: ez egészen egyedi módja az időmérésnek. Ebből a gondolatból bújt elő ihletem hernyója, hogy majd pillangóként szülessen ujjá a következő történetben.

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

Kétségtelen – gondoltam, ahogyan megpillantottam a lányt. A szállingózó, zöldes fény ellenére jól látható volt, amit csinált. Oda sem hederített a tenger morajlására, nem foglalkozott a játszin csillanó holdfénnyel, hanem négykézlábra ereszkedve a sás és a nád határán kutakodott. Időről időre elégedetten felsikkantott, és ilyenkor a kezét a szívéhez szorítva az addig magányosan álldogáló padjához sietett.

Szerda reggel. Két nappal vagyunk a nagy csoda ünnepélye után. Álszent ováció, hipnotizáló katolicizmus. Ha nem dolgoznék az Egyház csodaváró ünnepein is, sosem láttam volna egyik éjszaka a kórház színhibás, kis doboztévéjén a Discovery csatorna „Hiszel benne? ” című műsorában azt az elhallgatott tényt, hogy Mária Magdolna lopta ki Jézus testét a sírboltból.

Megjegyzés: *Szegycsont. Markolat.

Folyt. köv.

Töretlenül megkövet a tükör. Törött. Ám itt van velem Occam most már minden reggelen. Én fésülködöm, ő borotválkozik, épp annyival magasabb nálam, amennyivel lealacsonyít hozzá a tükör homorúvá mozdult fele. Utálja. Én meg imádom, hogy meztelen. Dacolva a tökéletlenséggel hátat fordít, úgy húzza végig bőrén újra és újra a pengét.
Féltelek. A gillette-et a guillotine-ról nevezték el.

Megjegyzés: *Stephen King

Folyt. köv.

Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

A történet nem valós, bármi hasonlóság a nevekkel, helyszínekkel, csupán a véletlen műve.

Mosolyka értesítést kapott az általa évente látogatott győrkövicsi Nárdocska Opecska szakszervíztől. Figyelmeztették, hogy propelleres triciklijének hamarosan lejár a műszaki érvényessége. A nő a megbeszélt időpontra ellátogatott a helyre, átadta járművének okmányait és az indítókulcsát. Közel egy órás várakozás után Dümdüm nevű munkafelvevő sietős léptekkel indult az üldögélő nő felé.

Jelenetek a szülőszobáról ( A másik szoba, mely görcsbe állítja a házasságokat.)

1. De ki szül?! (Amiért a férjeket szeretjük.)

Tudtuk. Persze, hogy tudtuk, csak... csak nem sejtettük! Hatvan perccel korábban szerkesztettem le az összes prózát. Hm. Vajon melyikőtök bosszantott fel ennyire?!
Gondoltam, biztosan valami más. Annyi más szerv is van ott hastájon… Éjszaka azonban kénytelen voltam megvilágosodni: beütött az éjfél, és teliholddá tágult az ég; szikrázva szorított.

Megjegyzés: Köszönet-nyilvánítás:

– Köszönöm, hogy harmincnyolc hét plusz két napig elviseltétek a hormonoktól megőrült Aevie-t.
– A Főszerkesztő asszonynak, hogy hagyott garázdálkodni az oldal prózái között, és eltűrt minden gyerekes dacongásomat és durcongásomat.
– A szerkesztő társaimnak a rengeteg segítséget, akik biztatása nélkül nem lehettem volna itt.
– Az alkotó társaimnak, hogy elfogadtátok az ítéleteimet és a rengeteg együtt-munkát.

Utóirat:

Néhány hónap erejéig letészem a lantom, és szülési szabira vonulok vissza a legfiatalabb AMF-baby-vel.
Addig is kívánom nektek, hogy ne tévesszetek túl sok „egybe-külön”-t, pontosan használjátok a vesszőket, ügyeljetek a stilisztikára... blablabla... Az élet minden pillanatát ragadjátok meg mint megírandó történetet. Mert egyszer minden történetet meg kell írni…

”Hová szaladsz, értsd meg már
A vihar elől miért futnál?
Hatalmasabb, mint te vagy
De kérlek, ne hagyd el magad
Az emberek tán értik már
Háborúzni milyen kár
A Béke-sziget füstje száll
Szerelmünkben sincs határ
Más vagyok, így fogadj el
Visszanézned nem is kell
A boldogságod találd meg
És csinálj sok-sok gyermeket”

Ölelés,
Aevie.

Bollók Zsigmond, nyugalmazott postás, ezen a kora tavaszi, márciusi reggelen magára öltötte kiszolgált, kopott irhakabátját, és komótosan lesétált a sarkon lévő hírlapárushoz. A kis bódé előtti egyetlen lépcsőben szokásához híven megbotlott - hiába járta meg harmincöt éve minden nap ugyanezt a pár lépést -, de sikerült egyensúlyban tartania magát, így nem zuhant a földre. Csak az újságos bódé rozoga falának vágódott neki arccal.

Már két napja csak a serkentő tabletták tartják életben. A röpke, párperces szünetekben, mikor nem hallatszik az ágyúk folyamatos dübörgése, a pergőtűz kopogása, vagy a katyusák rakétáinak sivítása, hazagondol, a mínusz negyven fokos hidegben, a jéggé vált, hóba vésett lövészárokból. Már tudja. Felesége és kétéves kislánya hiába várják haza, ő nem mehet. Itt kell maradnia neki is, a fagyott, vértől vöröslő világban, a szétszakított testű bajtársak halál torzította társaságában.

Az autó kerekei időnként felpörögnek a vastag jégen, fara hol jobbra, hol balra indul el, lábam leveszem a gázról – pedig nagyon sietnék -, kezem gyorsan tekeri a kormányt, végre megint irányban vagyok. A hatalmas hóbuckák között, fagyott fák alatt utat keresek, sürget az idő, oda kell érnem. Végre megvan az út, mit bánom én a jeget, csúszkálást, nem tarthat vissza semmi. Jaj, ne! Ez a járgány pont itt állt meg előttem keresztben, vezetője meg ész nélkül nyomja a dudát. Csak dudál, dudál…

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik a tekintetét. Volt már holt merev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.
A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Minden vágható. Az időt óramutató darabolja, a napfényt árnyvilággá szabdalják a felhők – vonszolódva kúsznak a horizont felé. Semmi sem állandó. Fényvisszaverődésekben a lét, addig, míg meg nem szakad a harang.
A mamutfenyő csúcsa szakadt rá. Negyven méter magasból is hallottam, ahogy kettétörik a gerince. Hat helyen. Mint puzzle darabok, a köd úgy takarta be őt, előlem gyorsan a látleletet. Húzta magával lefelé a kora téli felhőt, arcba préselt párnát, hogy egyszerre fulladjon halálra torkom borzalmas sikolya.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Először azt hittem, hogy meghalt a szék, de a kolléganőm azt mondta, hogy a székek nem halnak meg, mert amúgy is halottak az elejétől fogva, vagyis nem éltek soha, tehát nem halhatnak meg. Nem értek egyet, szerintem minden szék él, és minden széknek megvan a maga meséje.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis nevenincs ország, és annak határán éldegélt egy kertész. Meghitt kis tanyácskáján művelgette a földet, zöldséget, gyümölcsöt termelt, és még virágokat is nevelgetett csak úgy, a saját gyönyörűségére.

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. ”

(Weöres Sándor: A teljesség felé)  

A tenger megbabonázta. Ez volt az első találkozása a nagy vízzel, s ez a végeláthatatlan, emberi szemnek befoghatatlan kékség az alföldi rónára emlékeztette. Holott ott a legnagyobb víz, egy, a faluhoz közeli tanya melletti szikes tó volt. Mit tó! Inkább egy nagyobbacska pocsolya! Libalegeltetés közben gyakran bóklásztak arrafelé.

Elsősorban a gondolati, filozofikus tartalmú líra híve vagyok. Érzelmektől, érzésektől sem mentes gondolatokat szeretnék ébreszteni, s ha ez sikerül, akkor az írást az olvasó szépnek tarthatja. Ez fontos, mert a költészettel szemben - nem alaptalan elvárásként - a szépség követelményként van megfogalmazva.