Amatőr Művészek Fóruma

Őszutó

Ahogy az éj kezdett leszállni, a hangok úgy csendesedtek. Fél órának tekintették a kontroll-időt: amikor egy-egy hónaptestvér elhallgatott, és harminc percen át nem szólt – akkor azon hangmérnök letehette a lantot, és hazamehetett.
A doktornő a stúdió szobában várakozott, és figyelte búcsúzó-távozó kollégáit. Már csak hárman maradtak rajta kívül, a két hang rögzítője - Januáré és a királyé –, illetve egy ápoló. Automatikusan kapkodta fejét a két monitoron megjelenő írott szövegek felé, ám nem lett volna most szükséges – mint akkor, amikor több párhuzamosan futó párbeszéd zajlik: tisztán lehetett érteni a két felet.

Őszhó

Az égig érő ablak előtt támaszkodott, egy kis időre muszáj volt kijönnie ide kiszellőztetnie a fejét. A felhőket nézte, de akárhogy koncentrált, mindenütt, minden habban csak szörnyű erőszakot vélt meglátni. Nagyot sóhajtva felegyenesedett, és megfordult. Tekintete a falon függő rézkvarcokra tévedt, melyek a hónaptestvéreket ábrázolták. Elmerengve figyelte a tizenkét testvérről készített fekete-fehér rajzot.

Mivel meg sem mert szólalni, úgy döntöttem, egyelőre ennyiben hagyom az ismerkedést a kegyetlen bűnözőnkkel… És nem kellett nagyon bonyolult kombinatorikára erőltetnem a fejem, hogy „kitaláljak valamit” - mert a valami kitalálását Annuska néninek is megígértem.

A tündérjó néni már fent volt, amikor megtettem a szokásos hajnali látogatásomat. Suttogta a nevemet, vagyis nem azt, hanem évikézett, ebből gondolhattam, hogy Miklós bácsi még biztosan alszik.
Annuska néni ágyához lábujjhegyeztem, leguggoltam, és megfogtam a kezét.

Diplomaátadás a temetőben

Volt egyszer, akár a mesében, egy álompár. Szépek voltak, okosak, diploma, jó állás, és szerelmesek lettek egymásba, de nagyon. Ahogy mondani szokás, az Isten is egymásnak teremtette őket. Összeházasodtak, és boldogan éltek, jó körülmények között, csak egy dolog hiányzott még az életükből: a gyermekáldás. Próbálkoztak rendesen, hogy boldogságuk teljes legyen, de mindhiába.

Megjegyzés: 2017. 06. 19.

Nagyon nyugtalanul aludtam éjszaka. Kromoszómák mint piócák tapadtak a karomra, és én nem tudtam lerázni azokat. A bőrömbe álltak, színt váltva szívták a vérem, keresztalakra merevedve tüskeként épültek belém. Majd ugyanez a lábaimon.
Nőni kezdtek, duzzadni, ahogy a testem egyre fogyott. Hangjuk cincogott a vérszívás élvezetétől; sikítva ébredtem azon a hajnalon.

Aztán Petinek lett igaza, valóban ő mentett meg a hidegvérű gyilkos karmai közül. Elkapta a grabancát, rántott rajta néhányat, hogy a férfi a porba hulljon.
- Takarodj, te tetves állat, már hívom is a zsarukat – ordította neki, miközben felszedett a földről.
A férfi elnémulva nézett engem, ami a mentőst még jobban kihozta a sodrából. Elengedett, a férfihez lódult, és kis híján hasba rúgta, de az eliszkolt.
Peti mellém guggolt.
- Megerőszakolt? Megütött? Bántott? - kérdezgette, de csak reszkettem, mint a nyárfalevél.

Annuska néni és Miklós bácsi még aludt, amikor beosontam hozzájuk. Kiteregettem, majd reggelit készítettem gondosan az éjjeliszekrényekre porciózva azt. Aztán a gyógyszereiket szemezgettem szét, külön a reggelit, délit, estit. Tízmillió pirula – vágott mellkason a tény, aztán gondoltam egyet, és mindegyikből elcsórtam néhányat.

Amikor felnéztem, a napot láttam. Nem… Ez egy lencse, felettem egy elektronmikroszkóp. Körbenéztem, óriás kromoszómák haladtak felém féloldalazva. Lélelgzetelállítóak voltak! Óriás termetük légiesen mozgott, ahogy lendült tova ugyanazon karjuk, lábuk. Még közelebb szerettem volna jutni hozzájuk, de annyian voltak, és annyira ámulatba ejtettek, hogy a lábam lecövekelt.
Formációt kezdtek váltani, és én nem hittem a szememnek: párba álltak, mint szerelmesek, és tudtam, hogy a mitózis eszméletlenül magával ragadó táncába kezdenek.

Peti haza akart kísérni, de én mindenképp össze akartam kukázni a többi kutyámat. Berakott a mentőbe, és szirénázva száguldottunk el a szomszédos településen lévő kutyamenhelyig; de nem voltak ott a dögök…
- Zsibbadsz? - kérdezte, miközben kiszálltunk az ügyeletnél.
- Ja, a szemem. Az agyamba szúrtad, vagy mi?! - mérgelődtem, ám akkor kutyacsaholás távoli zajára figyeltünk fel.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy mindketten eleget ettek és ittak, a beáztatott ágyruhát mosógépbe tettem. Majd reggel még beszaladok kiteríteni – terveztem, aztán beszálltam az autóba. Ahogy elindultam, bevillant a gondolat, hogy talán hagynom kellett volna a kocsit mégis a főúthoz közelebb, akkor nem tol ki velem Tomi megint, de már majdnem a házam előtt voltam. Elmerengve bámultam a sötétkék autót, és valóban, volt benne valaki. Talán meg kellene kérdeznem, hogy jól van-e – őrlődtem, amikor az autó alattam csattanva fulladt le, én meg bevágtam a fejem.

Az idő éjfélhez közelített, amikor én az otthonomhoz. Termékeny volt a munkanap, alig bírtam otthagyni a labort: a kutatásainkban világméretű áttörést értünk el. Az egy órás autóút alatt annyi ötletem támadt, mint az elmúlt években összesen sem. Alig vártam, hogy hazaérjek, lejegyzeteljem a feltevéseimet, és a holnapot, hogy felvázoljunk egy kísérleti procedúrát.

A regionális rendelőintézet utcájában laktam, a szomszédos idős házaspártól eltekintve – tőlük azért szükséges „eltekinteni”, mert már hosszú évek óta egyikük sem volt fennjáró – teljesen egyedül. A zsákutcához természetesen más házak és telkek is tartoztak, de már idejét sem tudom, milyen régóta üresedtek ki. Mindenki külföldre költözött…

Egyre több panasz érkezett Bagoly dr. levelesládájába, az erdőben eluralkodó állapotokról. Az öreg bölcselő, ezért a következő hétvégére összehívatta az erdőlakókat, hogy orvosolják a problémákat. Fortyogó hangzavar fogadta a nagytiszteletű professzort, aki még kissé kótyagos volt az előző nap elfogyasztott, lejárt szavatosságú gilisztakonzervtől. Felkászálódott az igazságtevő farönkjére és kalapácsával akkorát csapott rá, amekkorát csak bírt. Ezt még, a leghátsó sorban ácsorgó, töksüket teknőc apó is meghallotta, úgy hogy pillanatokon belül már csak a későn érkező méhkirálynő zümmögését lehetett hallani, aki azt hitte az ő tiszteletteljes fogadására lett ilyen drámai csend, és ezért kihúzta magát és mindenkire bájosan mosolygott.

Őszelő

A király kezében reszketett a kulcs, míg zabolátlan tekintete az orra előtt történő katasztrófát szemlélte: a palota ketté hasadt.
Szeptember szekrényében ácsorgott épp, hogy mindent záró aranykulcsával lezárja gyermekei vízióit. A sárga kalászmező a fejére hullt, a szalmaszín nap tükörtojásként placcsant lábai előtt – tótágast állva, a tér úgy szakadva darabjaira, mint összezúzott puzzle, mint egy színdarab kellékei, csupán itt minden a valóság létfontosságú része volt.

Nyárutó

Nem ismert magára: nem találta önmagát a pillanatban. Nem érezte a hangszalagjait, még ha akart volna sem tudott dúdolni. Lábait figyelte: nehéz ólomlábak; nem ilyen szokott lenni! Könnyedén repkedett bármilyen magasságokban, és most már ez sem. Egyszerre viszolyogni kezdett bíborbársony ruhájának mély-lila foltjaitól; ez vér: bátyja sebesüléséből. És akkor egyszerre úgy érezte, minden hiábavaló, hiszen alig bír mozdulni!
Valami ismeretlen erő húzta lefelé, képtelen volt tovább menni a falon függő, őt ábrázoló festménytől. Sírni kezdett.

Az eszmélet úgy talált rám ezen a rideg februári reggelen, mint ahogy az ugró ejtőernyős száll, miután kinyitja a hátára övezett zuhanást fékező ballont. Még sokáig lebegtem a földetérésig, majd sokáig nem éreztem a biztos tudatot álom és ébrenlét között. Nem volt miben megkapaszkodni, csak ültem az ágyon, nyomasztó álmomtól terhelten, felidézve újra a riasztó képeket. Mitől ijedtem meg annyira, hogy bőrömön gyöngyöket vet a veríték és agyam képtelen magához térni?

Nyárhó

Még Június és Augusztus sem tudta a pontos okot, amiért Július évről évre egyre vigasztalhatatlanabb. Június rendszerint már puha álomra mosolyogta magát, a félálom andalító meséjébe lépve, amikor meghallotta húga felzokogó ébredését. Egy hónappal később Augusztus, nővére halk sírására ébredt, és első feladatát atyja mindig úgy határozta, hogy nyugtassa a lányt az álmok mezejére.
Az okot egyikük sem tudta.

Éreztem a falakból áradó emberi ármányt, ahogy tapogatózva haladtam a sötét folyosón. Az egyik oldalon végre kő helyett fát tapintottam. Az ajtó nyikorogva tárta elém a magányos gyertyával megvilágított szobát. A benti hangorkánban a láng bolondul táncolt. Díszes, zöld cserépkályha terpeszkedett a sarokban, mellette kukoricacsutkával teli kosár. Rövid, múzeumból lopott ágyon egy lobogó, sötét hajú, legkisebb jóindulattal sem szűzies nő térdelt.

Maszatka. Visszaemlékezett, hogy így hívta az édesanyja kislány korában. A becenév teljesen jogos volt, hiszen állandóan csatakosan, koszosan ért haza az ő kis magánvilágából. Ahogy a nap kibukkant a látóhatár mögül, ő már fenn volt, gyorsan felvette a kikészített ruháit, felkapta a félmalomkőnyi zsíroskenyeret, és huppsz, már ott sem volt. Egytrappban tette meg az utat a színek csodálatos otthonába, a virágos rétre. Kifulladva lehuppant a színkavalkád közepén, és bemajszolta a reggeli maradékát.

A pénztáros akkurátusan szedte le az árcédulát, és pattintotta le a lopásgátlót a csíkos póló-fehér kardigán szettről, amikor megszólalt a fizetni kívánó, középkorú, igen csinosan öltözött nő:
– Ha kifizettem, szeretném felvenni, ugye lehet?
– Természetesen, semmi akadálya – válaszolta a fiatal eladó, fel sem pillantva a számítógépről.
Többször előfordult már, hogy a vevők a megvásárolt holmiban távoztak az üzletből, így nem is csodálkozott a kérésen.