Amatőr Művészek Fóruma

Temesvári Pelbárt szerzetes író írt először magyar farsangról a tizenötödik században. Érdekes régi magyar elnevezése volt: csonthagyó vasárnap, ötvened vasárnap, húshagyó vasárnap, kilencben hagyó harmadvasárnap...
Felvidéken kedvelt szokás volt az Asszony farsangolás férfiak nélkül! Jelképes borotválásért cserébe a férfiaktól kaptak a pampuska sütéshez hozzávalókat, liszt, tojás stb. Rengeteg fánkot sütöttek, ettek-ittak, férfi módra mulattak!

Milyen igaz a mondás, minden ember a saját bőrén tanul. Röviden vázolom a betegségem okát.

A Jóisten nem engedte meg, hogy egészségesen jöjjek a világra. Oxigénhiányos állapotba került az agyam, a mozgásszervet érte a sérülés.

- Ugye ma nem eszel meg? - kérdezte Karácsony napján NyuszToni reményteljes, tágra nyílt szemekkel Rókit, miután már érezte, hogy nincs esélye kereket oldani.
A vörösbundás már csak egy szökkenésnyire volt a „fincsi ebédtől”, ám a kérdés béklyóval sújtotta testét-lelkét, mert életre kelt benne a Karácsony szelleme. Megpróbált csak simán átnézni rajta, de mindhiába. Ha ez a „szellem” megérinti a lelket, nincs mese, menthetetlenül hatása alá kerül az adott személy. Jelen esetben róka.

Valahol él egy lány, aki gyermekkorában imádta a karácsonyt. Nem az ajándék érdekelte, bár azt is kapott, és mindig csillogott a szeme, úgy örült minden apróságnak. Ámult és bámult a családja, hogy mennyire hálás a kislány ajándékainak. A kislány érezte családja szeretetét, a karácsonyfa körül ott volt mindenki, akit ő szeretett.

Jelige: Glossza

Romhányis La Fontaine mese


Élt valamely faluvégen, réges régen, két cigánycsalád, majdnem szemközt, kicsit srégen.
Putrijukban sokan laktak, sok a rajkó, Isten adta, dolgozgattak mint a hangya, szorgalmasan, napról napra.
Hangyás Tóni volt az apjuk, szorgalmas volt, mint egy hangya, a nevét is onnan kapta.
Gyűjtögetett mindenünnen, fát, meg vasat, rezet, árokpartról rossz fazekat, mindent amit enni lehet, szilvát, csigát, ürgét, varjat, patakokból a halakat.

Jelige: Gyilkos glossza


Kérem szépen, ne mondjátok meg a családomnak,
hogy politikus lettem.
Inkább mondjátok azt, hogy egy kupolás cirkuszban vagyok artista. Ámbár hosszú a lista ahol dolgoztam, mint a porond bohóca, vagyis leginkább a pénzt kaptam, igazából rosszat soha senkinek nem akartam. Csak miután a gerincem megroppant a teher súlya alatt, csak az orromig látok, politizálok, és privatizálok, privatizálok.

jó, a legjobb sehol", mert ott mindig megtalálnak. Persze senki se keres, az ember úgy van jelen, hogy igazából nincs is. Tehát ez a legjobb jelenlét, azt játszani, hogy senki vagy. Nem akarsz valaki lenni, mint mindenki, ezért magad vagy. Igaz hogy nem igazán tudsz mihez kezdeni ezzel a magaddal így, amikor az egész világban jelen vagy és ő sincs jelen, ebbe könnyű belekezdeni, csak egy katt. Kilépni még egyszerűbb, ez egy másik gomb - van ezen rengeteg gomb, igaz más sincs - ugyan, de ugyanaz a nemlétező világ, amellyel farkasszemet nézel, de nincs mit látnod önmagadon kívül, mert sehol se vagy.

Jelige: "Bandi és Sanyi"

Virtusra vágy a gazda, és a juhász, s csak alkalomra vár, mindkettő huncut betyár.
Régóta hogy komák, ilyen ez a világ.
Ritkán találkoznak, útjuk nem egy nyomra hág, csak nagy ritkán tán, mikor András gazda a topegán szénáért jár, s zörgeti kocsija láncát a makadám, melegíti ujját a pipája szárán, hideg szél fújdogál, így reggel tájékán.

Jelige, gyilkos szatíra
Rímhányó Romhányi után szabadjára eresztve, kellő tisztelettel.

Életkép másképp

Minden ember álma, a legtöbb gyermek vágya, várni a csodára.
Az öregapó csudálatos szája, az ő legfőbb tudománya.

de már nincs jelentősége. Jelentősége addig volt, amíg ellene szegültél, negatív energiameződdé töltődött. Persze te magad teremtetted ezt meg, azzal hogy a jelentőséget hierarchizáltad. Így tudta magát elfogadtatni, kisajátítva gazdatestedet.

Gyönyörű napsugaras ősz volt. Mátyásmadár rikoltozik a dióért. Ismerem ezt a jómadarat, egész nyáron hallgat, aztán ha beköszönt az ősz, akkora ricsajt csap, mindenféle madárhangot utánozva, míg el nem csen a fáról egy-két szem diót. Naponta többször eljátssza a pimasz madara.

Gyönyörű ősz volt, a madarak halkan daloltak a lombok közül. Már nem hemzsegtek a turisták a tó partján. Egy hónapja már az iskolában becsengettek a diákoknak is.

Amikor azt hiszed, már végleg egyedül maradtál, megérkezik, mintha érezné, hogy mindennél nagyobb szükséged van rá. Eljön hozzád az éteren keresztül, belopózik a kulcslyukon, egyre határozottabb jelekkel közeledik feléd.

Így az iskolakezdés idején, mindig eszembe jut milyen keserves volt az elválás nyár után szüleimtől. Hat évig várt vissza a Pető intézet augusztus utolsó két hetében. Azért kellett korábban visszamenni, hogy újra be tudjunk szokni az intézet falai közé. Gyűlöltem azt a pillanatot, amikor elbúcsúztam anyuéktól. Évről évre nehezebb volt az utolsó ölelés, és az utolsó millió puszi.

Valahol egy út melletti kőkereszttől alig látható ösvény indul a hegyek közé. Óvatosan kanyarog a körötte magasodó fák között. Az úton elhaladó autók hangját egyre inkább madárdal váltja fel, ahogyan lassan elmerülök a csend világában. Tikkasztó a meleg, még a fák lombjai alatt is izzik a levegő. Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik felfelé, próbára teszi a bokát, a lábat, az ember minden porcikáját. A kényelemhez szokott tüdő egyre haragosabban kapkod levegő után. Miközben a fülemben futó erek ritmikus dobolásba kezdenek, megjelennek homlokomon az első verítékcseppek.

Nagyszüleim háza, hol édesanyám is született négy testvérével, utcafronti ház volt, kis ablakokkal. Tövében fakerítés a virágoknak. A földdöngölt, 1 szobás, 1 kamrás, 1 konyhás ház padlásán galambok fészkeltek. A “padra” zöld hálón át léptünk be hozzájuk.
Jól emlékszem, ahogy az udvaron nővéremmel a fagyott jégen csúszkáltunk, s télen az ágyon kukoricát morzsoltunk.

Még a folyószabályozás előtt, a Tisza egészen közelről ölelte a falut. Egyek, zömében katolikus, nádban és vályogban gazdag, dohánytermesztésben bőséges volt.
Számomra mindig vidám hely maradt. Nem tudtam magtanulni, elemezni sem különlegesen kiejtett szavait: A “gyere le" valahogy "gyárá lé", az "iskola" ott "oskola" volt, vagy legalább is így hangzott.

Nelli minden szívfájdalom nélkül ki is használta „pestilányságának” vélt vagy valós előnyeit.
Már a külsejével is kirítt közülük, amint legújabb divatú öltözékeiben megjelent a parkban, ahol nap, mint nap elütötték az időt.

Nekik falusi gyerekeknek mindig a régi ruháikat kellett felvenniük, így a fiúk trikóban, vagy félmeztelenül klottgatyában, a lányok pedig agyonmosott, néha foltozott kartonruhában mentek játszani.

Azokban a szeptemberi napokban igazi vénasszonyok nyara volt.
A szántóföldek felett úgy vibrált a levegő, mint nyáridőben, s az út melletti akácfák ágai között gyöngyházfényű vékony fonál, ökörnyál lengedezett.

Anyjánál kora délután kezdődtek a fájások. Egy szekérderéknyi szénával megágyaztak neki, de a kínok-kínját állta ki míg a lovasszekér végigvontatta őket az úton.

Amint belépett a pékségbe, először apja bozontos üstökét pillantotta meg, a fehér vászonsapka alól kiszabadult rakoncátlan, mákos fürtökkel. A kemence előtti gödörben állt, kezében a péklapáttal, s a ropogós, aranybarnára sült cipókat szedte ki a kemencéből, majd miután körbesimította a vizes nyeles kefével rádobta a deszkapallóra, gyengéden lökött egyet rajta, s a cipó éppen az üzlet ajtajában állt meg, ahonnan anyja a polcokra sorakoztatta őket.

Ha jól érzed magad rohan az idő, így ez a tíz nap is szinte órákká zsugorodott!
Újra repülőre ültek tehát, s csekély egy óra repülési idő után már a maláj fővárosban landoltak. Míg a gépmadár gyomrában ült, fejében a két szó lüktetett:
K-U-A-LA L-U-M-P-U-R... olyan dallamos és egzotikus a hangzása!
Izgatottan és kíváncsian várta a „megismerkedést”.

Azokban a januári napokban egész Európában tombolt a tél...

Alig több, mint egy hónapja költöztek haza Kínából.
Igaz a november már ott sem volt túl meleg, negyven fokról hirtelen leesett a hőmérséklet húsz fok alá. A hatalmas, kővel burkolt, alig-alig szigetelt lakás borzongatóan hűvössé vált. A nappali eltolható üvegfalának résein már nem csak a különféle bogarak, kisebb csúszómászók is betértek búvóhelyet keresni a sötét, védett zugokban.

Amikor, másnap reggel, a Shinskansen szuperexpressz Nozomi 118-as járata, melynek orrát a jégmadár csőréről mintázták, halkan bekúszott a képbe, hihetetlen izgalom lett úrrá rajta.
Most végre utazhat a világ talán leghíresebb vonatával, mely három perc alatt gyorsul 270km/órára!

Amint belesüppedt a fülke kényelmes ülésébe képzeletét kitöltötték a kyotói utolsó nap képei...

A hírek a Melor nevű tájfun közeledtét jelezték a Csendes-óceán térségére, s Honsu szigetére riasztást adtak ki.
Vasárnapra már V. fokozatúvá erősödött Japánban, a szerdán partokat érő tájfun, melyben a legerősebb széllökések a 324km/h-t is meghaladták.

Ilyen előzményekkel landolt gépük Oszaka repülőterén, de valójában egészen más nyomasztotta őket.

Szia, Imre. Itt voltam a közelben, gondoltam, bejövök hozzád. Francos időket élünk. Hitted volna, hogy ez megtörténhet az emberiséggel? Voltak filmek arról, hogy őrült bűnözők halálos vírusokkal fenyegetőznek, ha nem kapnak száz millió Dollárt. De ez most nem mozi. Ez most komoly. És még pénzt sem kérnek. Azt sem tudjuk, kire haragudjunk.

Legszívesebben letépném az összes tükröt. Téglával zúznám szét kíméletlen „arcukat”.
Az ellenségem mind.
Amerre csak megyek, a lakásban, a munkahelyemen, akár az utcán a kirakat üvege, mindegyik mintha támadólag vizslatna engem. Sziszegő kígyóként nézegetnek, várnak, sőt.. mágikus erővel csábítanak, hogy megnézzem magam. Újra és újra.

A szél az út egyik oldalán dűneként fésülte a homokot egybe, s azon túl már nem csak az aszfaltutat borította be, hanem a szélvédőre is jócskán juttatott belőle, mintha egy játékos gyerek időnként egy-egy homokozóvödörnyit hintett volna feléjük.
Gábor meredten figyelte az utat, s összeráncolt homloka redőiben megültek az izzadságcseppek.

Az öreg almárium tetején, a házi lekvárok és az illatozó jonatán almák között bújt meg a sokat forgatott, gyűrött, szamárfüles kalendárium, amely éppen a naptárnál volt nyitva.
Ezerkilencszázötvenhárom decembere volt.
Hetek óta farkasordító hideg uralkodott a tájon. Az utakon a parasztszekerek által vájt sárbordákat kemény jégpáncél borította. A házak ereszein vastagra hizlalt öles jégcsapok lógtak. A hó olyan magasan állt, hogy néhol a házak ablakait is elérte.

Aliz magába roskadtan üldögélt a terasz kényelmetlen székén. Lenőtt frizurája rakoncátlan tincsekben lógott az arcába. A könyve fölé hajolva próbálta figyelmét a történetre összpontosítani, de a tekintete folyton elkalandozott, s leginkább a semmibe révedt.

Abban az évben május elseje éppen péntekre esett.
Ekkorra már a helyi rendőrség is regisztráltra őket Phoenix Islandon, tehát kínai lakosként és munkavállalóként szabadon utazhattak bárhova az országon belül és külföldön is.
Választásuk Hongkongra esett, részben, mert közel volt Kantonhoz (140 km), másrészt a jó vasúti közlekedés miatt egy óra alatt át lehetett érni Kowloon (Kaulung) félszigetre.
Furcsa módon, míg a kínaiaknak vízum kellett a beutazáshoz, nekik magyaroknak nem.

Xin már messziről kitűnt az étterem bejáratánál állók közül nem csak a nyúlánk termetével, vállig érő göndör fekete hajával, hanem vörös selyemből készült qipao ruhájával, melyen az élénk szín mellett feltűnő virágokból álló bordűr volt. A kínaiaknál a vörös szín szerencsét hoz, s ezért az esküvőn viselt hagyományos menyasszonyi ruha, sőt a vőlegényé is vörös színű. Általában a választott három ruha közül az egyik fehér -hasonló az Európában viseltekhez - de ekkor a vőlegény is fehér szmokingot visel, mert a fekete szín szerencsétlenséget hoz.

A tájfun szinte berobbant, feldúlva a délutáni rezzenéstelen forróságot.
A szél viharos gyorsasággal söpört végig a tóparti sziklákon. Meghajlásra kényszerítette az út menti büszke tartású pálmákat, derékban megtörte, s a tó víztükrére buktatta a lótuszokat.

Uramisten, mi a franc ez?? – üvöltenék, de egyelőre hang nem jön ki a torkomon. Csökevényes tudatomba sokk-szerű impulzusok tolulnak, megfagyasztanak, lebénítanak. Nyálkás, nedves bőrömet éles pengeként hasítja a hideg, mint korcsolya a jégpálya felszínét, karcol a levegő. Fáj.

Ildikó a legkönnyebb interjúalany példaképe. Kíváncsi, lelkes, érdeklődő, mosolygós hangú. Azonnal igen-t mondott, amikor megkerestem, végig sem kellett mondanom mit is akarok pontosan.
–Ádámról van szó? Az remek! Rengeteg mondanivalóm lenne róla, örülök, ha valaki meghallgat. Újra, és újra! – nevet a telefonban.

A történet fikció, a valósággal bárminemű egyezés a véletlen műve!
I.
Krisztina
Krisztina nehezen állt kötélnek. Először lerázott; nem, mit képzelek, nem beszél a magánéletéről, miért is tenné, honnan tudom a telefonszámát meg különben is, nahát. De nem adhattam fel, újra megkerestem, e-mailben. Udvaroltam, taktikáztam, mire végül válaszolt.

Reggel kulcszörgésre ébredt.
Gyorsan magára kapta a köntöst, kilépett a nappaliba.
Az ajtón Mei a fiatal kínai lány lépett be, aki a szomszédos hotelből járt át a szigetre takarítani.
Mindig örült amikor látta, mert a szobalányok közül ő állt hozzá a legközelebb.

hogy úgy érzed, már nem igazán tudsz magadért élni. Talán mert nincsenek, akik érted élnének - enyhíted az állapottalanságod. Lehet túl felszínes voltál, vagy túl súlyos. Mondanád, itt az a pont, hogy úgy érzed, újra kellene kezdeni. De nem lehet, mert az a világ, amelynek ilyetén származéka lettél, hirtelen eltűnt.

Anyámról álmodtam. Annyira valóságosnak tűnt, hogy majdnem el sem hittem.
Egy panellakás konyhájában ült, az ablak előtt, annak háttal. Széles fehér pult feküdt előtte, a fele tiszta a másik felén valami munkafolyamat, széthajtogatott újságpapíron valaminek a fejtett héja, kusza halomban. Mintha bab, vagy borsó hüvelyek lettek volna.

Persze, te még senkit nem vesztettél el, önmagadon kívül. De hogy megértsd ezt, létezned kell, önidőd meghatározására. Kimérheted magadat a világra, s az majd jelzi, ki is vagy. Fellélegzel. De nem igazából, nem mélyből, hisz a világ csupán egy gyűjtőnév.

Ismertlen távlat. Kalifornia kis városában ahol majdnem mindenki ismerte egymást, élt egy kis család. Az apa egy nagy vállalat beszerző ügynöke volt, sokat volt távol a családtól. Felesége soha nem dolgozott, az otthoni munkáján kívül, ahol nagy kertjükben tevékenykedett. Szép nagy házuk volt két garázzsal, két autóval, amiből az egyiket lányuknak szánták ha majd felnő. Lybi már elérte a tizenhatodik évét és nagyon türelmetlen volt.  Már abban a korban volt, hogy megkaphatta volna a hajtási engedélyt, de mindíg valami közbejött és el lett halasztva. Lybi egy nap beült a neki szánt autóba, szép csendesen kigurult a garázsból.