Amatőr Művészek Fóruma

Így az iskolakezdés idején, mindig eszembe jut milyen keserves volt az elválás nyár után szüleimtől. Hat évig várt vissza a Pető intézet augusztus utolsó két hetében. Azért kellett korábban visszamenni, hogy újra be tudjunk szokni az intézet falai közé. Gyűlöltem azt a pillanatot, amikor elbúcsúztam anyuéktól. Évről évre nehezebb volt az utolsó ölelés, és az utolsó millió puszi.

Valahol egy út melletti kőkereszttől alig látható ösvény indul a hegyek közé. Óvatosan kanyarog a körötte magasodó fák között. Az úton elhaladó autók hangját egyre inkább madárdal váltja fel, ahogyan lassan elmerülök a csend világában. Tikkasztó a meleg, még a fák lombjai alatt is izzik a levegő. Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik felfelé, próbára teszi a bokát, a lábat, az ember minden porcikáját. A kényelemhez szokott tüdő egyre haragosabban kapkod levegő után. Miközben a fülemben futó erek ritmikus dobolásba kezdenek, megjelennek homlokomon az első verítékcseppek.

Nagyszüleim háza, hol édesanyám is született négy testvérével, utcafronti ház volt, kis ablakokkal. Tövében fakerítés a virágoknak. A földdöngölt, 1 szobás, 1 kamrás, 1 konyhás ház padlásán galambok fészkeltek. A “padra” zöld hálón át léptünk be hozzájuk.
Jól emlékszem, ahogy az udvaron nővéremmel a fagyott jégen csúszkáltunk, s télen az ágyon kukoricát morzsoltunk.

Még a folyószabályozás előtt, a Tisza egészen közelről ölelte a falut. Egyek, zömében katolikus, nádban és vályogban gazdag, dohánytermesztésben bőséges volt.
Számomra mindig vidám hely maradt. Nem tudtam magtanulni, elemezni sem különlegesen kiejtett szavait: A “gyere le" valahogy "gyárá lé", az "iskola" ott "oskola" volt, vagy legalább is így hangzott.

Nelli minden szívfájdalom nélkül ki is használta „pestilányságának” vélt vagy valós előnyeit.
Már a külsejével is kirítt közülük, amint legújabb divatú öltözékeiben megjelent a parkban, ahol nap, mint nap elütötték az időt.

Nekik falusi gyerekeknek mindig a régi ruháikat kellett felvenniük, így a fiúk trikóban, vagy félmeztelenül klottgatyában, a lányok pedig agyonmosott, néha foltozott kartonruhában mentek játszani.

Azokban a szeptemberi napokban igazi vénasszonyok nyara volt.
A szántóföldek felett úgy vibrált a levegő, mint nyáridőben, s az út melletti akácfák ágai között gyöngyházfényű vékony fonál, ökörnyál lengedezett.

Anyjánál kora délután kezdődtek a fájások. Egy szekérderéknyi szénával megágyaztak neki, de a kínok-kínját állta ki míg a lovasszekér végigvontatta őket az úton.

Amint belépett a pékségbe, először apja bozontos üstökét pillantotta meg, a fehér vászonsapka alól kiszabadult rakoncátlan, mákos fürtökkel. A kemence előtti gödörben állt, kezében a péklapáttal, s a ropogós, aranybarnára sült cipókat szedte ki a kemencéből, majd miután körbesimította a vizes nyeles kefével rádobta a deszkapallóra, gyengéden lökött egyet rajta, s a cipó éppen az üzlet ajtajában állt meg, ahonnan anyja a polcokra sorakoztatta őket.

Ha jól érzed magad rohan az idő, így ez a tíz nap is szinte órákká zsugorodott!
Újra repülőre ültek tehát, s csekély egy óra repülési idő után már a maláj fővárosban landoltak. Míg a gépmadár gyomrában ült, fejében a két szó lüktetett:
K-U-A-LA L-U-M-P-U-R... olyan dallamos és egzotikus a hangzása!
Izgatottan és kíváncsian várta a „megismerkedést”.

Azokban a januári napokban egész Európában tombolt a tél...

Alig több, mint egy hónapja költöztek haza Kínából.
Igaz a november már ott sem volt túl meleg, negyven fokról hirtelen leesett a hőmérséklet húsz fok alá. A hatalmas, kővel burkolt, alig-alig szigetelt lakás borzongatóan hűvössé vált. A nappali eltolható üvegfalának résein már nem csak a különféle bogarak, kisebb csúszómászók is betértek búvóhelyet keresni a sötét, védett zugokban.

Amikor, másnap reggel, a Shinskansen szuperexpressz Nozomi 118-as járata, melynek orrát a jégmadár csőréről mintázták, halkan bekúszott a képbe, hihetetlen izgalom lett úrrá rajta.
Most végre utazhat a világ talán leghíresebb vonatával, mely három perc alatt gyorsul 270km/órára!

Amint belesüppedt a fülke kényelmes ülésébe képzeletét kitöltötték a kyotói utolsó nap képei...

A hírek a Melor nevű tájfun közeledtét jelezték a Csendes-óceán térségére, s Honsu szigetére riasztást adtak ki.
Vasárnapra már V. fokozatúvá erősödött Japánban, a szerdán partokat érő tájfun, melyben a legerősebb széllökések a 324km/h-t is meghaladták.

Ilyen előzményekkel landolt gépük Oszaka repülőterén, de valójában egészen más nyomasztotta őket.

Szia, Imre. Itt voltam a közelben, gondoltam, bejövök hozzád. Francos időket élünk. Hitted volna, hogy ez megtörténhet az emberiséggel? Voltak filmek arról, hogy őrült bűnözők halálos vírusokkal fenyegetőznek, ha nem kapnak száz millió Dollárt. De ez most nem mozi. Ez most komoly. És még pénzt sem kérnek. Azt sem tudjuk, kire haragudjunk.

Legszívesebben letépném az összes tükröt. Téglával zúznám szét kíméletlen „arcukat”.
Az ellenségem mind.
Amerre csak megyek, a lakásban, a munkahelyemen, akár az utcán a kirakat üvege, mindegyik mintha támadólag vizslatna engem. Sziszegő kígyóként nézegetnek, várnak, sőt.. mágikus erővel csábítanak, hogy megnézzem magam. Újra és újra.

A szél az út egyik oldalán dűneként fésülte a homokot egybe, s azon túl már nem csak az aszfaltutat borította be, hanem a szélvédőre is jócskán juttatott belőle, mintha egy játékos gyerek időnként egy-egy homokozóvödörnyit hintett volna feléjük.
Gábor meredten figyelte az utat, s összeráncolt homloka redőiben megültek az izzadságcseppek.

Az öreg almárium tetején, a házi lekvárok és az illatozó jonatán almák között bújt meg a sokat forgatott, gyűrött, szamárfüles kalendárium, amely éppen a naptárnál volt nyitva.
Ezerkilencszázötvenhárom decembere volt.
Hetek óta farkasordító hideg uralkodott a tájon. Az utakon a parasztszekerek által vájt sárbordákat kemény jégpáncél borította. A házak ereszein vastagra hizlalt öles jégcsapok lógtak. A hó olyan magasan állt, hogy néhol a házak ablakait is elérte.

Aliz magába roskadtan üldögélt a terasz kényelmetlen székén. Lenőtt frizurája rakoncátlan tincsekben lógott az arcába. A könyve fölé hajolva próbálta figyelmét a történetre összpontosítani, de a tekintete folyton elkalandozott, s leginkább a semmibe révedt.

Abban az évben május elseje éppen péntekre esett.
Ekkorra már a helyi rendőrség is regisztráltra őket Phoenix Islandon, tehát kínai lakosként és munkavállalóként szabadon utazhattak bárhova az országon belül és külföldön is.
Választásuk Hongkongra esett, részben, mert közel volt Kantonhoz (140 km), másrészt a jó vasúti közlekedés miatt egy óra alatt át lehetett érni Kowloon (Kaulung) félszigetre.
Furcsa módon, míg a kínaiaknak vízum kellett a beutazáshoz, nekik magyaroknak nem.

Xin már messziről kitűnt az étterem bejáratánál állók közül nem csak a nyúlánk termetével, vállig érő göndör fekete hajával, hanem vörös selyemből készült qipao ruhájával, melyen az élénk szín mellett feltűnő virágokból álló bordűr volt. A kínaiaknál a vörös szín szerencsét hoz, s ezért az esküvőn viselt hagyományos menyasszonyi ruha, sőt a vőlegényé is vörös színű. Általában a választott három ruha közül az egyik fehér -hasonló az Európában viseltekhez - de ekkor a vőlegény is fehér szmokingot visel, mert a fekete szín szerencsétlenséget hoz.

A tájfun szinte berobbant, feldúlva a délutáni rezzenéstelen forróságot.
A szél viharos gyorsasággal söpört végig a tóparti sziklákon. Meghajlásra kényszerítette az út menti büszke tartású pálmákat, derékban megtörte, s a tó víztükrére buktatta a lótuszokat.

Uramisten, mi a franc ez?? – üvöltenék, de egyelőre hang nem jön ki a torkomon. Csökevényes tudatomba sokk-szerű impulzusok tolulnak, megfagyasztanak, lebénítanak. Nyálkás, nedves bőrömet éles pengeként hasítja a hideg, mint korcsolya a jégpálya felszínét, karcol a levegő. Fáj.

Ildikó a legkönnyebb interjúalany példaképe. Kíváncsi, lelkes, érdeklődő, mosolygós hangú. Azonnal igen-t mondott, amikor megkerestem, végig sem kellett mondanom mit is akarok pontosan.
–Ádámról van szó? Az remek! Rengeteg mondanivalóm lenne róla, örülök, ha valaki meghallgat. Újra, és újra! – nevet a telefonban.

A történet fikció, a valósággal bárminemű egyezés a véletlen műve!
I.
Krisztina
Krisztina nehezen állt kötélnek. Először lerázott; nem, mit képzelek, nem beszél a magánéletéről, miért is tenné, honnan tudom a telefonszámát meg különben is, nahát. De nem adhattam fel, újra megkerestem, e-mailben. Udvaroltam, taktikáztam, mire végül válaszolt.

Reggel kulcszörgésre ébredt.
Gyorsan magára kapta a köntöst, kilépett a nappaliba.
Az ajtón Mei a fiatal kínai lány lépett be, aki a szomszédos hotelből járt át a szigetre takarítani.
Mindig örült amikor látta, mert a szobalányok közül ő állt hozzá a legközelebb.

hogy úgy érzed, már nem igazán tudsz magadért élni. Talán mert nincsenek, akik érted élnének - enyhíted az állapottalanságod. Lehet túl felszínes voltál, vagy túl súlyos. Mondanád, itt az a pont, hogy úgy érzed, újra kellene kezdeni. De nem lehet, mert az a világ, amelynek ilyetén származéka lettél, hirtelen eltűnt.

Anyámról álmodtam. Annyira valóságosnak tűnt, hogy majdnem el sem hittem.
Egy panellakás konyhájában ült, az ablak előtt, annak háttal. Széles fehér pult feküdt előtte, a fele tiszta a másik felén valami munkafolyamat, széthajtogatott újságpapíron valaminek a fejtett héja, kusza halomban. Mintha bab, vagy borsó hüvelyek lettek volna.

Persze, te még senkit nem vesztettél el, önmagadon kívül. De hogy megértsd ezt, létezned kell, önidőd meghatározására. Kimérheted magadat a világra, s az majd jelzi, ki is vagy. Fellélegzel. De nem igazából, nem mélyből, hisz a világ csupán egy gyűjtőnév.

Ismertlen távlat. Kalifornia kis városában ahol majdnem mindenki ismerte egymást, élt egy kis család. Az apa egy nagy vállalat beszerző ügynöke volt, sokat volt távol a családtól. Felesége soha nem dolgozott, az otthoni munkáján kívül, ahol nagy kertjükben tevékenykedett. Szép nagy házuk volt két garázzsal, két autóval, amiből az egyiket lányuknak szánták ha majd felnő. Lybi már elérte a tizenhatodik évét és nagyon türelmetlen volt.  Már abban a korban volt, hogy megkaphatta volna a hajtási engedélyt, de mindíg valami közbejött és el lett halasztva. Lybi egy nap beült a neki szánt autóba, szép csendesen kigurult a garázsból.

Viszolygással kerülgette a piac betonjára kitett műanyag ládákban pihegő állatokat. A hatalmas, rücskös bőrű békák biztosan nehezen viselték a páratelt szubtrópusi meleget, mely már ilyentájt, áprilisban néha kibírhatatlan volt. Az árus időnként egy slagból vizet locsolt rájuk, s a víz koszos pocsolyákat képezett a hepehupás betonon. Kicsit odébb, egy deszkából készült, repedezett asztallap jótékony árnyékában egy ketrecben, fekete tollú tyúkok káráltak. Ennek a különleges tyúkfajtának nemcsak a tolla, hanem a szervei és a húsa is fekete volt. Ázsiában mágikus erőt tulajdonítottak neki, így szívesen fogyasztották. Itt helyben ki is végezték és feldarabolták a megvásárolt állatokat a nem túl bizalomkeltő deszkalapon, melyet talán soha nem mostak tisztára.

hogy az emberek szerep után néznek, de a sors izolált bennünket. Megfestett vírusok vagyunk, elektromikroszkóp alatt, mindig is azok voltunk... Igazán a szerep szűnt meg, mert az élet élesre váltott. Forradalmak idején van ez így, akkor történik, hogy láthatóvá válik egy adott kor hamissága, s a másik alternatíva lép elérhető közelbe...

Ahogy bekapcsolta a számítógépet, jöttek a reklámok. Szandálok, táskák, szebbnél szebb ruhák képei. Vágyódva nézegette a színes fotókat. Elképzelte, ha lenne mondjuk egy bizonyos összeg, amit kedve szerint csak ilyen dolgokra fordíthatna, mit rendelne. Annyira belefeledkezett ebbe a világba, elvégre nőből volt az ember, hogy majdnem elfeledkezett arról, hogy most más szelek fújnak.

Útban az új otthon felé

A szobán eluralkodott a káosz. A gardrób kihúzott fiókjaiban ásító üresség tátongott, s a nappali szinte minden szabad centiméterét ellepték a csomagolásra váró holmik.
Már hetek óta minden gondolatát a Kínába költözés töltötte ki. Vajon mit kell vinni egy ilyen országba, amikor két évre kiköltözik valaki?

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.

Meghívót kaptam egy baráti házhoz, mondták, nem lesznek sokan, szeretnénk ha eljönnél.
Mindig szerettem a kis társaságokat, jobb alkalom van másokat jobban megismerni.
Ahogy beléptem, Barátom Imre és felesége fogadott:

A legtöbbünk földi küldetése, hogy boldogságot csenjünk a Gazdi szívébe, ami nem csekély feladat egy olyan világban, ahol percekig kell simizést kunyerálnunk, mire a Gazdi "kidugja fejét a mobiljából".

A március ködöt, esőt hozott. A tél megmakacsolta magát, hideg északi szél fújt, a város fölött ólomszürke felhők üldözték egymást. A tavasz közeledtének egyetlen jele az volt, hogy kertészek jelentek meg a parkokban, tereken. Igénytelen, szívós, de azért szép virágokat ültettek. Reggeltől sötétedésig dolgoztak.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Harmadnapon aztán én is bevallottam magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. A reggeli fénnyel élezem képzeletem (csak el innen, csak el innen): a tükör rövid hajúnak mutat, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe.

Könyököl az ablakpárkányon. Az álla a tenyerében, szeme valami távoli pontra fókuszál. Gyönyörű a fény, ahogy megtörik szőke haján. Igazából innen - a szoba sarkából nézve - teljesen körbeveszi egy erőteljes sárgán kezdődő, majd halvány, kékbe lágyuló fénysáv az egész testét. Alakja tisztán, mégis félhomályban látszik. Onnan, ahol szőke haja véget ér a tarkója alatt, egészen a sarkáig, sötétbarnába játszik, így nyáron is. Szinte hófehér a selyembőre. Meztelen.

És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.

Megjegyzés: Folyt. köv.