Amatőr Művészek Fóruma

Az augusztus mindig a nyaralásról szólt. A legjobb nyaralásról, amit egy városi gyerek elképzelhet. Kicsaptak (nálunk így mondták anno) bennünket vidékre a nagy-nagynéninkhez, apai nagyanyánk testvéréhez. Szerény környezetben, de mindennel felszerelt kis házi gazdaságban tölthettünk napokat, heteket, ahol szabadon csatangolhattunk a pataktól az erdőig. Etettünk libát, kacsát, tyúkot, még pulykát is, és messze elkerültük a disznókat. Az anyakocától tartottunk, a kismalacokat szívesen dédelgettük, ha a kezünkbe adták, de csak tisztes távolságra az óltól.



Megjegyzés: * prósza – Tejjel föleresztett kukoricalisztből való vajas, vagy zsíros keményebb és vastagabb sütemény, (Kresznerits, Tájszótár); másképp: görhe, görhön, görhő. (Magyar nyelv -1862- szótár)

Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.

Az első életem tartott a legrövidebb ideig.
Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk. Testvéreimmel küzdöttünk az életünkért, amennyire egy újszülött életösztöne harcolhat. Aztán egyre kevesebb kétségbeesett nyávogás hallatszott. Én bírtam a legtovább, de a fiatal szervezet feladta a küzdelmet. Még az sem adatott meg, hogy a szemem kinyíljon és rácsodálkozhassak a világra.

(Az út érzékelhetetlen, érdektelen: sivár, alélt-aszfalt. Kátyús és kietlen. A járgány magától szalad: robot, irányítás nélkül eltalál oda, ahova ösztönből is sűrűn navigálják. A kilométerek egyre kopnak, az emlékek párhuzamosan halványodnak velük, bár félelmetes meghatározói az agynak.)

Megjegyzés: Haibun

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
sajnos, meg kell értened, nem vagyok úgy átsülve, mint..
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.

Nekifutok újra: hidd el tudom, mit jelent,
csak állni, mint szerencsétlen a pálya szélén,
a nagyfiúk, nagylányok meg szépen leköröznek…

Kilépett a halott fák ágai közül, megrogyott térde kereste a biztonságot.
Szoknyáját megtépázta a szégyen, és vérrel öntözte a kifakadó állati ösztön.
Szerette az erdőt, énekelve lépte földjét kicsi gyermekkora óta.

Most minden surrog, nyálas.

Minden hangos, minden vérerecske,
viszik az üzenetet: az idegen test behatolt.
Behatolt és pusztított.

Megjegyzés: 2012.

Kellemes élmény egy kora nyári délutánon átmenni a kis hidacskán a város széli folyócska fölött. Mindkét part fűvel borított, meredek szépség. Zöldje hívogatóan csábítja az arra haladót és tessékeli tovább az ölében haladó csillogást. Talán hegymászók vágják itt a füvet? Oldalazva lejebb mehetsz oda, ahol helyet találsz leülni. Jajjjj! Le ne csússz! Nem idős embernek való ez!


Megjegyzés: 2016. Göteborg

Hosszú másodpercekig figyeltem napbarnított bőrén vágyam hiányát.
Újabb és újabb foltok rajzolódtak ki szemem előtt.
Már nem voltam vak, látni akartam, hogyan válik semmivé bennem az öröm forrása.
Körülöttem a világ zaja egy tölcséren át folyt le a tudatalattimba.
Ott voltam én, s elért minden hang.

Csak fekszem a hátamon behunyt szemmel. Hallgatom a hullámok ütemes, zsongító zúgását. Félálomba ringatnak. A hátamat a lepedőn keresztül is melegíti a forró homok. Néha szellő támad, könyörületesen végigsimít a bőrömön. Távolról kacaj, játékzsivaj hangja hatol a fülembe, mintegy függönyön keresztül. Ez egy eléggé elhagyatott partszakasz, néhány családdal kell csak megosztanunk. A gyerekek élvezik, én pedig belülről mosolygok. Az enyémek vajon merre járnak a nagyvilágban?

Feküdt az ágyon. Tekintete a plafonra szegeződött, de nem látta. Befelé nézett, miközben hangtalanul sírt. Folytak a könnyei kétoldalt lefelé az arcán, be a fülébe, le a párnára. Csakis önmagát okolhatta. Annyira akarta őt. Semmi más nem számított igazán, nem számított eléggé. A gyermekeit sokkolta, amikor bejelentette, hogy elköltözik és az apjukkal elválnak. Sírva ugrottak a nyakába, azt üvöltve, hogy neeee! és szorongatták, mintha sosem akarnák elengedni. Azt a pillanatot sohasem felejti el, míg él. És mégis: túlélte ezt is, túlélték valamennyien.

A lány megdöbbent. Az idejét sem tudta, mikor látott ilyet, de hosszú évek óta bizonyosan nem. A látvány a szíve közepéig hatolt és onnan indított gyűrűző érzelemhullámokat kifelé. Akkor, abban a pillanatban hasított belé a felismerés, a megértés, a biztos tudata annak, hogy külsőségekből semmi sem számít, hogy az eddig számára érthetetlen megnyilvánulásai a fiúnak csak álcák voltak, terelő hadműveletek, hogy elleplezze, megóvja a sebezhető, meztelen igazságot: mérhetetlenül fontos számára a lány.

Feküdtek egymás karjaiban a fiú szobájában az ágyon. A lányban rettenetesen feszült minden, amit a fiúval kapcsolatban érzett, és összezavarta az, amit nem értett. Hogyan lehetséges, hogy ilyen szeretetteljesen öleli őt - egyáltalán, mit keresnek egymás karjaiban ilyen meghitt helyzetben?! Hiszen a fiú folytonosan fenntartott egyfajta tartózkodásból épült falat maga körül, amelyet nem engedett áttörni, még csak szándékot sem mutatott arra, hogy átláthatóvá tegye azt a lány számára.

Ültek a kis kávézó asztalánál egymás mellett, egymással szembe fordított székeiken. Beszélgettek. A fiú itta a látványt, a szavakat, mosolyogva hallgatta a lány izgatott csacsogását. Elbűvölten figyelte, ahogyan gesztikulál, magyaráz, beleéli magát a mondandójába. Ez már az első alkalommal megragadta, lenyűgözte, ez az elementáris energia, ami a lányból áradt.

Csússzmássz és Nyálkatalp, a két csiga egymás szomszédságában laktak egy öreg lapulevél árnyékadó rejtekében. Érdekes volt a kapcsolatuk, mert több is lehetett volna köztük, mint barátság, de mivel hímnősök voltak, nem tudtak megegyezni, hogy ki a fiú, és ki a lány. Nyálkatalp szerint természetesen ő a férfi, mert szerinte neki menőbb a háza. Csússzmássz ezt vitatta, mivel ő sokkal sportosabb alkatú, ezért neki kellene viselni a nadrágot. A napokig tartó vita, végül is, közös megegyezéssel zárult: maradtak örök barátok, vagy barátnők attól függően, hogy páros vagy páratlan nap volt.

Ültek a kis kávézó asztalánál egymás mellett, egymással szembe fordított székeiken. Beszélgettek. A lány itta a látványt, a szavakat, igyekezett feloldódni az élményben, megragadni és rögzíteni magában a történést, amelyre annyit várt, amelytől annyit remélt. Izgatott volt és feszült, boldog, ugyanakkor óvatosan engedte csak szabadjára érzéseit. Nem mutathatta ki vágyakozását - a fiú úgyis tudta, tisztában volt vele.

Folyt a társalgás, néha-néha felhangzott ilyen-olyan zene a háttérben, ahogy a különböző önjelölt lemezlovasok megkaparintották az irányítást a lejátszó felett. Családtagok, barátok ücsörögtek, álldogálltak a nappaliban-konyhában, különböző ropogtatnivalókat rágcsálva, italokat kortyolva poharaikból, üvegeikből.
Nem tudta, kik jönnek még, nem is igazán törődött vele.

Beszélgetett a többiekkel, ellazult a munka után, jól érezte magát, még akkor is, ha nem fogyasztott alkoholt - másnap hajnalban újra dolgoznia kellett. Mindenkit ismert, rokonok, haverok gyűltek össze a születésnapra. Lassan, az este előrehaladtával a társaság tagjai kezdtek hajlamaikhoz és képességeikhez mérten elázni. Furcsa dolog józanul szemlélni a körülötted lerészegedőket - de ez őt nem zavarta.

Egyre inkább kezdtem becsavarodni a halhatatlanság körkérdéseitől. A válaszaim olyanok voltak, mint az orkánszél: egyre messzebb sodortak a megoldástól. Határozottan az volt az érzésem, hogy nem lehet különválasztani a halált az élettől; és ezzel véget is ért volna kutatóorvosi pályafutásom. Hatvanöt egeret öltem meg azon a napon, mindenfajta „időellenes” génmanipulációval.

Bocsáss meg kedves olvasóm, hogy ígéretemhez nem híven csak két nap múltán folytatom, de magyarázatként írhatnám azt - a kategóriának viszont hűen vicceset, hogy annyira degeszre ettem magam, hogy mozdulni sem bírtam. Ez viszont az olvasómnak, neked, kedvesnek, a becsapása lenne. Mivel nem csak a lovagiasságomat, hanem az igazmondásomat sem veszítettem el, ezért bevallom az őszintét: mikor lementem az ételfutárhoz, akkor szembe találtam magam egy tagbaszakadt, hosszú hajú, borostás, bőrzekébe öltözött - ja, és mogorva ábrázatú- már nem annyira fiatal emberrel, aki szívélyesen üdvözölt.

Másnap… Szóval aznap – mert már bőven világos volt, mikor hazaértem – úgy léptem ki a házból, hogy ma megváltom a világot. A zsigereimben éreztem a tudást, ami nem hogy elég lesz a kérdések megválaszolásához, de bőven túlszárnyalja azt. Istennek éreztem magam, nem… Sokkal többnek. Bár úgy léptem ki a házból, hogy minden lépés fájt, biztosra vettem, hogy csak állva fogok tudni dolgozni, de ez sem, ahogy semmi más sem tántoríthatott el a kutatástól.

Nem is lett volna baj az ügyelettel, ha minden műszakot hárman viszünk. Aki nem igényelt azonnali ellátást, azt Tomi már vitte is szirénázva tovább. Ő egész éjszaka úton volt ezért, legalább annál kevesebb ember jutott nekünk. Peti volt az idősebb mentős, bár mindenre megtanította Tomit is, például simán megműtöttek vakbelet, vagy kivettek egy lépet az emeleten lévő sebészeten, mert itt a szükség mindig törvényt bontott.