Amatőr Művészek Fóruma

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.
Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába... valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá.

Megjegyzés: *A szív összehúzódásainak szünetelése
Folyt. köv.

Olvastam valahol, hogy a kézujjakon a köröm öt hónap alatt nő meg a körömágytól az ujjak végéig. Azt hiszem kijelenthetjük: ez egészen egyedi módja az időmérésnek. Ebből a gondolatból bújt elő ihletem hernyója, hogy majd pillangóként szülessen ujjá a következő történetben.

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

Kétségtelen – gondoltam, ahogyan megpillantottam a lányt. A szállingózó, zöldes fény ellenére jól látható volt, amit csinált. Oda sem hederített a tenger morajlására, nem foglalkozott a játszin csillanó holdfénnyel, hanem négykézlábra ereszkedve a sás és a nád határán kutakodott. Időről időre elégedetten felsikkantott, és ilyenkor a kezét a szívéhez szorítva az addig magányosan álldogáló padjához sietett.

Szerda reggel. Két nappal vagyunk a nagy csoda ünnepélye után. Álszent ováció, hipnotizáló katolicizmus. Ha nem dolgoznék az Egyház csodaváró ünnepein is, sosem láttam volna egyik éjszaka a kórház színhibás, kis doboztévéjén a Discovery csatorna „Hiszel benne? ” című műsorában azt az elhallgatott tényt, hogy Mária Magdolna lopta ki Jézus testét a sírboltból.

Megjegyzés: *Szegycsont. Markolat.

Folyt. köv.

Töretlenül megkövet a tükör. Törött. Ám itt van velem Occam most már minden reggelen. Én fésülködöm, ő borotválkozik, épp annyival magasabb nálam, amennyivel lealacsonyít hozzá a tükör homorúvá mozdult fele. Utálja. Én meg imádom, hogy meztelen. Dacolva a tökéletlenséggel hátat fordít, úgy húzza végig bőrén újra és újra a pengét.
Féltelek. A gillette-et a guillotine-ról nevezték el.

Megjegyzés: *Stephen King

Folyt. köv.

Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

A történet nem valós, bármi hasonlóság a nevekkel, helyszínekkel, csupán a véletlen műve.

Mosolyka értesítést kapott az általa évente látogatott győrkövicsi Nárdocska Opecska szakszervíztől. Figyelmeztették, hogy propelleres triciklijének hamarosan lejár a műszaki érvényessége. A nő a megbeszélt időpontra ellátogatott a helyre, átadta járművének okmányait és az indítókulcsát. Közel egy órás várakozás után Dümdüm nevű munkafelvevő sietős léptekkel indult az üldögélő nő felé.

Jelenetek a szülőszobáról ( A másik szoba, mely görcsbe állítja a házasságokat.)

1. De ki szül?! (Amiért a férjeket szeretjük.)

Tudtuk. Persze, hogy tudtuk, csak... csak nem sejtettük! Hatvan perccel korábban szerkesztettem le az összes prózát. Hm. Vajon melyikőtök bosszantott fel ennyire?!
Gondoltam, biztosan valami más. Annyi más szerv is van ott hastájon… Éjszaka azonban kénytelen voltam megvilágosodni: beütött az éjfél, és teliholddá tágult az ég; szikrázva szorított.

Megjegyzés: Köszönet-nyilvánítás:

– Köszönöm, hogy harmincnyolc hét plusz két napig elviseltétek a hormonoktól megőrült Aevie-t.
– A Főszerkesztő asszonynak, hogy hagyott garázdálkodni az oldal prózái között, és eltűrt minden gyerekes dacongásomat és durcongásomat.
– A szerkesztő társaimnak a rengeteg segítséget, akik biztatása nélkül nem lehettem volna itt.
– Az alkotó társaimnak, hogy elfogadtátok az ítéleteimet és a rengeteg együtt-munkát.

Utóirat:

Néhány hónap erejéig letészem a lantom, és szülési szabira vonulok vissza a legfiatalabb AMF-baby-vel.
Addig is kívánom nektek, hogy ne tévesszetek túl sok „egybe-külön”-t, pontosan használjátok a vesszőket, ügyeljetek a stilisztikára... blablabla... Az élet minden pillanatát ragadjátok meg mint megírandó történetet. Mert egyszer minden történetet meg kell írni…

”Hová szaladsz, értsd meg már
A vihar elől miért futnál?
Hatalmasabb, mint te vagy
De kérlek, ne hagyd el magad
Az emberek tán értik már
Háborúzni milyen kár
A Béke-sziget füstje száll
Szerelmünkben sincs határ
Más vagyok, így fogadj el
Visszanézned nem is kell
A boldogságod találd meg
És csinálj sok-sok gyermeket”

Ölelés,
Aevie.

Bollók Zsigmond, nyugalmazott postás, ezen a kora tavaszi, márciusi reggelen magára öltötte kiszolgált, kopott irhakabátját, és komótosan lesétált a sarkon lévő hírlapárushoz. A kis bódé előtti egyetlen lépcsőben szokásához híven megbotlott - hiába járta meg harmincöt éve minden nap ugyanezt a pár lépést -, de sikerült egyensúlyban tartania magát, így nem zuhant a földre. Csak az újságos bódé rozoga falának vágódott neki arccal.

Már két napja csak a serkentő tabletták tartják életben. A röpke, párperces szünetekben, mikor nem hallatszik az ágyúk folyamatos dübörgése, a pergőtűz kopogása, vagy a katyusák rakétáinak sivítása, hazagondol, a mínusz negyven fokos hidegben, a jéggé vált, hóba vésett lövészárokból. Már tudja. Felesége és kétéves kislánya hiába várják haza, ő nem mehet. Itt kell maradnia neki is, a fagyott, vértől vöröslő világban, a szétszakított testű bajtársak halál torzította társaságában.

Az autó kerekei időnként felpörögnek a vastag jégen, fara hol jobbra, hol balra indul el, lábam leveszem a gázról – pedig nagyon sietnék -, kezem gyorsan tekeri a kormányt, végre megint irányban vagyok. A hatalmas hóbuckák között, fagyott fák alatt utat keresek, sürget az idő, oda kell érnem. Végre megvan az út, mit bánom én a jeget, csúszkálást, nem tarthat vissza semmi. Jaj, ne! Ez a járgány pont itt állt meg előttem keresztben, vezetője meg ész nélkül nyomja a dudát. Csak dudál, dudál…

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik a tekintetét. Volt már holt merev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.
A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Minden vágható. Az időt óramutató darabolja, a napfényt árnyvilággá szabdalják a felhők – vonszolódva kúsznak a horizont felé. Semmi sem állandó. Fényvisszaverődésekben a lét, addig, míg meg nem szakad a harang.
A mamutfenyő csúcsa szakadt rá. Negyven méter magasból is hallottam, ahogy kettétörik a gerince. Hat helyen. Mint puzzle darabok, a köd úgy takarta be őt, előlem gyorsan a látleletet. Húzta magával lefelé a kora téli felhőt, arcba préselt párnát, hogy egyszerre fulladjon halálra torkom borzalmas sikolya.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Először azt hittem, hogy meghalt a szék, de a kolléganőm azt mondta, hogy a székek nem halnak meg, mert amúgy is halottak az elejétől fogva, vagyis nem éltek soha, tehát nem halhatnak meg. Nem értek egyet, szerintem minden szék él, és minden széknek megvan a maga meséje.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis nevenincs ország, és annak határán éldegélt egy kertész. Meghitt kis tanyácskáján művelgette a földet, zöldséget, gyümölcsöt termelt, és még virágokat is nevelgetett csak úgy, a saját gyönyörűségére.

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. ”

(Weöres Sándor: A teljesség felé)  

A tenger megbabonázta. Ez volt az első találkozása a nagy vízzel, s ez a végeláthatatlan, emberi szemnek befoghatatlan kékség az alföldi rónára emlékeztette. Holott ott a legnagyobb víz, egy, a faluhoz közeli tanya melletti szikes tó volt. Mit tó! Inkább egy nagyobbacska pocsolya! Libalegeltetés közben gyakran bóklásztak arrafelé.

Elsősorban a gondolati, filozofikus tartalmú líra híve vagyok. Érzelmektől, érzésektől sem mentes gondolatokat szeretnék ébreszteni, s ha ez sikerül, akkor az írást az olvasó szépnek tarthatja. Ez fontos, mert a költészettel szemben - nem alaptalan elvárásként - a szépség követelményként van megfogalmazva.

Gyakorlott ujjai voltak a vénaszúráshoz. Ott álltam a terem félfájához dőlve, úgy, mint aki szemtelenül lazán szexi. A vékony csövek körbedorombolták puha kézfejét. Gyengéd volt. Pedig megszokta, hogy a töltésnél nincs tovább. Feltölt, mint az az érdes kezű, foghíjas tájszólású benzinkutas fiú, szombat reggelente a kocsimat. Aztán leszív, átragaszt, megmos, kimér és cserél… és én többé nem vágyom a benzinillatú nyakhajlatra. Nem kell a deltaizomból feltörő erő, amivel megbikázta a tartályomat.
Most már csak kómába szeretnék esni.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Magam vágom a hajam, és ez nálam elvi kérdés. Az ollóm épp úgy csattog a saját fürdőszobámban, mint a boncteremben. Naponta több halottban is megmártom, na, nehogy már egy fodrász csonkolja az én hajamat… Öntömjénezés volna, magamutogató hedonizmus. Bár a homoszexuálisok szeretik az ilyesmit. A feltűnést, a provokációt mindig és mindenhol, hogy állandóan szembesülniük kelljen azzal, ahogy nem fogadják el őket.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Amikor a Beatles – Lennon-McCartney – megírta, és elénekelte a „When I'm Sixty-Four” című számát, jókat nevetgéltünk rajta, hogy hol van az még..., fényévekre vagyunk tőle! Persze velük együtt danolásztuk ezt is, és a többi dalt is, egymásnak adogattuk a szalagos magnón készült felvételeket másolásra, táncoltunk rá az iskolai táncórákon, tavasztól késő őszig pedig nyitott ablaknál bömböltettük a zenéjüket ki a világba, éppen hogy nem verte le a vakolatot a hangerő.
A „fényévek” nem is olyan sok, mintha szempillantás lett volna csak, és most az én ablakomon settenkedik be lábujjhegyen, némán a hatvannegyedik, hajnali fénynyalábokon.

A szőke, dupla copfos felszállt a vonatra a Déli pályaudvaron. Volt még ideje az indulásig, gondolta, jobb helye lesz a kupéban, mint a zajos állomáson. Itt legalább kényelemben, biztonságban és legfőképpen, nyugodtan tud olvasni.
Bármelyik fülkét választhatta volna, hisz üres volt mindegyik egyelőre.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.
Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

Egyáltalán nem volt ismerős számára a környék, ahol leszállt a buszról. Sosem járt még a városnak ebben a kerületében, ám ez nem volt szokatlan, mások sem jártak, ebben biztos volt. Ki jön ki ide és miért? Ő. Neki most ide kellett jönnie. Ámbátor ő se jött volna, ha nem ide hívta volna az a cím, amely az újságban meg volt hirdetve. A lányát akarta meglepni a születésnapjára. Fajtiszta, törzskönyvezett, brit kékszőrű macskakölyköt kínáltak potom pénzért.

Az asszony kinyújtotta a kezét és megérintette Kuku bácsi vállát.
Évtizedek óta nem érintette meg senki. Cigány volt. Egy kamrában lakott a rokonoknál. Kuku bácsit kinevették. Az asszony újra felé nyúlt, ezúttal megdörzsölgette a hátát. Hisz olyan, mint egy gyerek.

Tisztelettel Hűséges Olvasóimnak - akiknek számbavételéhez még lehet a másik kezemet is elő kell vegyem - életrajz helyett néhány vonás...

49 őszén a szüleim észrevették, hogy kilenc hónap után az egyik napról másikra gyarapodott családi boldogságukkal a szoba mérete egyenes arányban nem nőtt. A konyári kis szoba-konyhás ház maradt akkora, amekkora. Maradhatott is, hiszen a DEMKÉ-ben születtem, és debreceni polgár lettem. Így engem a méretek felettébb nem érdekeltek. A konyári kis házra pedig nem is emlékezhettem.

***

Az influenzaszezon

Az optimista (a nő):
- az influenza egy hétig tart. Te pénteken gyógyulsz meg, én vasárnap.
A pesszimista (a férfi):
- egy hétig, ja, én pénteken, te vasárnap halsz bele.