Amatőr Művészek Fóruma

Úttalan úton

nőszirom-írisz, nap szeme-fénye kinyílik az égre.
élet-igenlő bódító baraboly fut a fényre.
pásztortáska a vállán; indul a létbe az ember
telve reménnyel: téltemető és gyöngyike várja.
mégis a végén csak maga; társtalan árvacsalánka.

Szárnyaszegett ima, verseiből Isten kifelejtett.
Tó nesze szó puha fészke, a múlt - már sárga virág lett.

...haikut, nyáron?!
még élni sincs most időm,
nemhogy... VILÁGOS?!

Nehezemre esik
túlgondolnom magam.
A fránya kettős én,
ami nem engedi.
Igen. Jó lenne beszélgetni.

Vak
szemed
tükrében
arcom látom,
tenyér simítja.

PU
atom
ön-pacsi:
Kirobbanó
láncreakció.

Annának ajánlom

Fehér vagyok,
szerényebb a pirosnál,
a kiskertben csak veszekszünk,
szavunk sose találkozik.

Mit
elmém
eltemet,  
szívem egyszer
felszínre hozza.

egy álom takaró-peremre szorult vágya
érverés ébredő tánca bénult halántékom mögött
rianó gondolat csökött fél-ideája

Kút
mélyén
varjú ül,
- visszhang verdes -
kirepül szárnyán.

- Jézuskám, ne! Te itt? Mi megint? Tán olvad a jég már?
- Megkért téged az emberiség, hogy tönkrejutalmazd?
- Várj anya! Többé nem teszi ezt, ne beszélj neki végről!

Hit,
Világ,
ajkakról
égbe omló
Mantra-szépia.

Csend,
bogár
araszol:
Éji virág
kitárja szirmát.

~

Hallgatásfal
Üvegfényű
Elmosódó

Hazugságok
Karcolása
Torkomon

Megjegyzés: A mű címe morzejelekkel íródott. Jelentése: Némaság

Bújócska

Tű
fokán
czérnaszál
hiánya űr
körberajzolva

Fekete angyal suhan fölöttünk,
kivont kardjára tűzve az idő,
végtelennek álmodott örömünk
vércseppekben széthulló miliő.

Lassan összeomlik bennem minden, s odakint
univerzumok magjában az alvó hit megreped.
Elárvult lélek-sötétben figyelem figyelő csendemet.

Alamizsna, rossz szándékú ajándék,
nem az én játszmám, másnak sem igaz hit.

Büszke vagyok hősi magyar tettekre,
világdíjként nyíló virágesőre.
Tudom, miért maradtam vézna egyke,
tudom, kamasz szeme hogy sandít nőre.

Még bennem él, éget, úgy kiált,
A Váciért rajongó diák,
"Százhuszat verő szív"-be lát,
Érzi a Nyírség száz baját.
"Eső a homokra" a vers, a dal,
Kiviláglik a belső, lelki harc!

üres szavak közt
többet mond a csend
így törölted el
némán az "Igen"-t

repültél
szárnyad elhagyott
letörtél

majd most jelentem ki persze
nem úgy történik nem teszem
szóvá ahogyan te sem
ha nem beszélünk róla súlytalan
marad a cselekvés hiánya

Ó, drága, Vén Lépegető.
Jöttöddel búcsúzó, piciny Idő.
A lépcsőm gumicsizmádba reccsen -
Sokszor átázott Emberkönnyekben.

Örömpercből
Állíts fenyőt,
Cukor helyén mosoly a fény.

Soha ne szégyeld azt,
Mit papírra vetsz,
Mert egy kettőre te lehetsz
A poéta, kitől a világ repeszt!

A törvény örvénye önkényes,
csak a görények bőrére
vigyázva, körb'véve tőrt véde

Imádságos esti órák,
Szüljetek sok fohászt, ódát!
Szaporodjon életerő...
A vers legyen hitet vető.

csak múljon el mint aki nem járt itt
soha senki ne emlékezzen rá csak
legyen nyomtalan akiről még annyi
se rémlik hogy valamikor leugrott
egy doboz cigiért

bakancslistáról
kihúzva...

nem kell már
mozgatni hegyeket

ez a csillag is addig hízik
míg végül önmagát zabálja fel
de emlékének leghangsúlyosabb
darabja belefagy a végtelenbe.

2018. 10. 20.

átbillen a lényeg
az előtérbe kerülő test
mögött kullog a megalázott lélek

Istenem vagy
és keresztem
konzisztens
stádiumban

kartávolságra húzza
a szoba sarkait, befészkeli
magát gondosan
a felharmonikázódott tér
redőibe. mintha lenne
hová befordulni.

Értelek, te lány,
hűvös, omló a csend,
csókolgatva szád
tudom, hogy mit jelent...

a végén úgyis meg kell
tanulnod érzések nélkül
baszni nem bújhatsz el
mindig a szerelem mögé.

végtelennek tűnő éjszaka
lüktető utánad nyúló
énképet szétzúzó
örvénylő idő...

ott állsz folytonos
újrarendeződésben
minden lélegzet befelé
körülötted dombok

saját kézzel
formálok árnyékot
kitakarni az arcomat

Megjegyzés: 2018. 09. 12