Amatőr Művészek Fóruma

Hazudhatnék, de minek?
Tudom, hogy nem éri meg.
Vagyok ember, félszegen.
Vagyok ördög részegen.
Vagyok isten teremtő.
Utam végül temető.

messze kéne menni
csendek közé ülni
ahová a város
hangja már csak álmos
suttogássá válik
elmenni odáig

Megfáradt szívemet
tűhegyes szavaiddal
szúrtad át.
Az utolsó döfés
akkor ért,
amikor átöleltél.

Megbélyegeztél,
most én is megbélyegezlek.
Stigmákat hordok
és csillagot.

Hideg csempén pára ül,
elzárt csapból víz szökik,
mint a szívem elkopott,
már rég nem jól működik.

Sodródó hajóm apadó folyón,
utánam nyúló zátonyok
köve lassít, megsebez,
görnyedő parti fákról
letört ág a remény,
csak csobban, nem evez.

Titok vagy nekem, mint óceán mélyén a bálna,
mi más frekvencián énekel örökké
csontegyedül, magányban,
de tán így formál minket tökéletes körökké

Emlékszem most, hogy kérded.
Papírok közt ültem,
épp csak elszaladt az ősz.

Gondolkodva oly sok kérdésen,
mint egy tizenöt éves
ki azt nézi, hol győz.

holnap elsuhanó képek és pillanatok
megmagyarázhatatlan árnyai mögül
egy apró tétova mosollyal távolodó
arckifejezés igen holnap újra ránk
tör az emlékezés belénk hasít valami

Didergő bogáncs
fejére hósapkát köt
a jószívű tél

Torz pipacsszirmok hullnak,
talpfákon sikolt a fék,
a kerekek forrón gurulnak,
az égen megsápad a kék.

A templom tetejét figyelve,
Merengő képet mutattam.
Egy csésze fekete zárta magába,
mély gondolatok tengerét.

A csend, ami körül vesz,
mégsem zajtalan dolog.
Hisz a gép az agyban zörög, kattog.
Érezted már?
E világ zaját?

Olyan jó belesimulni a mába
nem kérdezni már
s nem felelni a múltnak

Pihenj meg vándor
Fogd a kezemet
Jobb utat nem találok
én sem ismerek

Odakint még jég van,
Idebenn én lakom;
S a nagy hideg mellett
Tűz roppan, s hallgatom.
Erdőt látok, ahol
Lomb közül lép felém:

Csak ülnék egymagam
Mit tennél akkor?
Behunynám szemeim
Mernél-e nézni?
Ha érintést sem akarok
Hagynál-e engem?

Szerelmes a nyáresti alkony
az éjbe,
bíborával simítja sötét
hajlatát,
késői sugarával fedi
tanúját,

Kínzó éhség, halovány remény
hajszol haza. Apám fut elém,
átölel; sírunk mind a ketten.
Ünnepi asztal vár odabenn.

Elterülni a táj rőt füvén,
meghalni az erdőn, mint a vén
fák, ahogy kidőlnek a soron,
s majd ha lehull a fagyhozó tél
finoman szőtt hótakarója,

Neszez az éjszaka,
csendes a világ,
szemhéjad két összezárt virág-
szirom.

ültettem fákat,
bokrokat is
gyönyörű mikor
közöttük jár a nyár

Gyere, menjünk világgá.
Visszük magunkkal hazánk.
Menjünk gyere világgá.
Magunkkal visszük hazánk.

lennék eső
ködtáncolt levél
sohasem félő

Viharokban fuldokló égboltként születtem,
Könnyem esőnek cseppje,
Hangom mennydörgés,
Erőm a süvítő szél.
CSEND!!

Hiányzol Apa,
Hiányzik a sírás.
Hiányzik az érzelem.
Hiányzik a bizalom.
Hiányzik a szeretet.
Amit elvettél tőlünk.

a pillanatbogárka elrepült
a tarló-semmi megfáradt ködébe
egykor-varázsos teste hűlt
reményként bízta rá magát a szélre

azúr rongyok papírhullák
pupillád martaléka fényem
mélyed fonva
tenyerembe fagyott arcod
ráncaidat medrem mossa

persze hogy jó akarsz lenni, hisz ölelésből foggantál... nem igazán jön össze, mert van ami eleve taszít... az eredendő ármány, ami arra késztet, tükre légy a világnak, ne az ölelésé... azt sóvárgod, hisz születő emlékezeted forró génekból fakadtak...

Tékozló fiút csábos szabadság
messze elcsalt: lőn önkényes árva.
Apjuk, a megunt, még visszavárja.
Jófiú-bátyja sajnálja magát.

Csak röviden,
csak tömören:
sokunk itt lenn
nem egykönnyen.

Szipolyoznak a gondolatok, éjjel... Egy nem természetes állapot, mert a gondolatok önemésztőek, ellened vannak, s önnön ellenségeddé tettek. Mert felemésztették a természetes állapotodat, a békét. Vagy a természetes harcot a kétségeid ellen, hisz nem tudsz ellenállni gondolataid burjánzásának.

Itt hagyom nálad ezt a lapot,
ha gondolod elolvashatod,
majd ha átnézted minden sorát,
megérted mindennek az okát.

Ébredés után mélyre engeded a kezed,
kiemelsz néhány kavicsot a reggelből
– az ágy gondosan kiépített partjánál
felkavart állóvíz –, eldobod mind,

Mikor itt az ősz, korán sötétül már,
s a ködös éjeken didereg a táj,
a forró nyárnak emléke lett a múlt,
mely halk sóhajjal az őszi csendbe hullt.

fehér foszfor
s hogy el ne égj
nedves csókokba kell burkolni
de ki tudna egészen betakarni
így egy folyamot

Úttalan úton

nőszirom-írisz, nap szeme-fénye kinyílik az égre.
élet-igenlő bódító baraboly fut a fényre.
pásztortáska a vállán; indul a létbe az ember
telve reménnyel: téltemető és gyöngyike várja.
mégis a végén csak maga; társtalan árvacsalánka.

Szárnyaszegett ima, verseiből Isten kifelejtett.
Tó nesze szó puha fészke, a múlt - már sárga virág lett.

...haikut, nyáron?!
még élni sincs most időm,
nemhogy... VILÁGOS?!

Nehezemre esik
túlgondolnom magam.
A fránya kettős én,
ami nem engedi.
Igen. Jó lenne beszélgetni.