Amatőr Művészek Fóruma

Még látszanak zászlaink
A gomolygó füstön át,
Még látjuk társaink
Utolsó rohamát,

Már csak suttogásra futja
szétüvöltött torkomból.
Az is csak rekedt-halk, szavam alig érteni.
De minek is - mit is kéne, hogy megértsenek abból,
mit magam elé suttogok, mint valami hold-kóros, utcákon csavargó hobó,
ki józan pillanatait oly könnyedén hagyta maga mögött,
mint kígyó levedlett bőrét.

a templomkert tőlük volt illatos
este csordultig töltötték a lombkupolákat
édes szaguk átbújt a kerítéseken.

tél volt akkor is szél fújt hó esett
Nagyapám kucsmáján fehérlett a hideg
megült bajuszán a lehelet bársonya

Nem alkuszom régen.
Épp eleget vártam,
udvaroltam néhány
boldog perc előtt.
Színmosollyal szépen
medvetáncot jártam,
cirkusz bolondjaként,
míg szívemen lőtt.

Már két napja csak a serkentő tabletták tartják életben. A röpke, párperces szünetekben, mikor nem hallatszik az ágyúk folyamatos dübörgése, a pergőtűz kopogása, vagy a katyusák rakétáinak sivítása, hazagondol, a mínusz negyven fokos hidegben, a jéggé vált, hóba vésett lövészárokból. Már tudja. Felesége és kétéves kislánya hiába várják haza, ő nem mehet. Itt kell maradnia neki is, a fagyott, vértől vöröslő világban, a szétszakított testű bajtársak halál torzította társaságában.

Édesanyám a kibuggyanó rügy,
a kibomló bimbó.
Édesanyám a virág szépsége,
az életet termő fájdalom,
az angyalok jósága,
Ő az anyaföld biztonsága,

(Ady Endre előtt tisztelgő versem)

Ön nem vett észre, pedig ott állt
egészen közel hozzám a "vad szirttetőn".
Talán épp "eltűrt csókok tunya nászán"
merengett egy távoli pontra révedőn.
Lehet, holtak és elevenek közt bolyongott,
gondolatban megjárt mennyet és poklot,
és "meleg karokban melegedni" vágyott.

Tűnj távol tőlem!
De maradj mindig velem.
Miért szültél keservre istenem?
Megbocsájtanék!

Lila akác mögé bújt otthonom,
hol átsiklottam a gondokon.
A Péterfián a helyén már
Pláza magasodik. Beton-árny.

Látta felkelni a napot,
barázdás szemén selyemtükör,
üregében könnycsepp ringadoz'.

Halni készülő fa
miért kívánja
a sikongó fejszét?
József Attila!
Te hadd legyél szabad,
ha azzá tett a halállal kötött
íratlan szövetség.

Megjegyzés: Megemlékezés

Szilánkokra tört szív,
erős konyak szaga párolog,
kifordult csuklóból kiesik a fecske.
Dohány füstje nem éget már szemet,

a nádtetős házat évtizedek építgetik újra.
valami részlet mindig lemarad:
a kukoricagóré rácsos árnyéka, a
palacsintaillatú déli harangszó,
az artézi kút távoli zümmögése.
de végül a képzelet betölti a réseket.

Szakadt a dallam egy kopott gitáron,
árva húrokon varázsa visszaint.
Fáj a fán magánya, hallgatom megint...
mámora mától csak távoli álom.

Megjegyzés: Gary Moore emlékére (1952. április 4. - 2011. február 6.)
Zene: Gary Moore - The Loner

Már azt mondta,
az új ruha
nem éri meg,
és így volt a
cipővel,
táskával,
bánattal.

Mama, mondd, fog-e fájni, hogyha most elesem?
Sebes lesz-e a térdem, és könnyes a szemem?
Fogd a kezem, légy jó, szeress,
Nem engedem én, hogy eless.

Nagyanyám valakit sirat.
Ölében szakajtó, emlékkosár.
Nagyapám, kék szemében
apró mosolyok.
Egy tiszta kútvízzel teli,
régi bádogbögre.

Apám száz éve
Fadd, 1918. augusztus 29 - Szekszárd, 1994.
Emlékező hangulatvers

Hogyha ma is élne,
száz éves lenne.
Megjárta a világot,
többet is mint amit vágyott.

Alárendellek magamban
téged, láthatatlan
mozdulatlanná
a mindenkori pirkadat

Elhaló hangodat álmodom ébren,
lopva tolakodik, rám települ,
mint rebbenő fűszál alkonyi réten,
vagy csillagvándorlás, nesztelenül.

Megjegyzés: (Zene: Gary Moore - The loner)

azonnal látlak:
sárga foltban a hideg
lehunyt víz utáni pára
nem forduló homokóra
lefolyt létkád mélye

naplemente dohányzás bor
akár nyálas is lehetne
ha nem tudnánk mi ketten
hogy utoljára találkoztunk

A rózsaablakon átszúr a fény,
S hűvösre koptatott rideg kövén
Okos mérmű diktálja versét.
Egy csöppnyi csönd,
Ifjonti szertelenség,
Megfejthetetlen gótikus talány,
Színlelt erény,
Műfű-utcalány,
Szekreteres, szecis karácsony,
A farácson féllábú gólya,
És Tarpay címadó fenyőrigója.

kopottas köntös
szerető kéz simogat
az édesanyám

Nézz most jól körül, mester!
Tépett alomban vajúdik
a nyelv, idegen ember
születik a világra,
él, érez, szól, és kérdez,
mégis minden hiába.

Születésnapodat ünnepeltük volna ma Apám,
de te már csak fentről tekintesz ránk,
fekhelyed üres, sétabotod árva,
szobádban vizes ruhák száradnak ma,
sírodon jácintok ringatóznak fázva,
halványan pislákol a gyertyák lángja,
fájó emlék lettél mára.

Meggyőződésem, hogy a kecskeméti Aradi vértanúk tere az egyik legszebb emlékpark lehetne. Lerobbant járdái, a Széchenyi-városi kis piac épületének állapota, a szobrok kinézete... Bár a város, mely immár tíz esztendeje befogadott, mostanában sokat fejlődött. Remélem, ezt a pici parkocskát is utoléri majd a modernizáció.
Sokan azt gondolnák, így, márciusban közéleti dolgokról akarok írni, főleg, hogy egy ilyen közterületet említek elsőként. Pedig nem.

Akkor...
a vér megalvadt, kialudt a láng,
borzongató szél söpört a télben -
Most...
halvány rózsaszín szagodat érzem
és már elhiszem, itt lesz a hazánk.

Szív dobog és a tüdő is fúj, be-ki. Gondolat éled.
Néma a szó, és béna a test-megetetjük! Persze te is megetessed!
Béna a test, és néma a szó, mégis tehetetlen-
mert a Tudós elméje akár, mint Isten igéje.

Megjegyzés: Stephen Hawking emlékére

Amikor elérkezett a vakáció, már nagyon vártam, hogy indulhassunk a nagyszüleimhez egy jó nyaralásra. Minden évben három hetet töltöttem Kékeden, az aratás, a szénagyűjtés időszakában.
Annak idején sokszor tréfálkoztunk apámmal, s mondogattuk: No, megérkeztünk a világ végére! Hiszen Felső-Kékedről akkoriban a lezárt országhatár miatt nem vezetett tovább az út Nádasd és Kassa felé, sőt a Hollóházára tartó útvonal sem létezett.

Felöltöztetem szívemet,
Tiszta új ruhába,
S kívülre is
Szép ruhát veszek.
Ez évben is legelőször
A temetőbe megyek.

Megjegyzés: 2018. 01. 01.

Az 1800 -as évek utolsó harmadában került egy angol mérnők ifjú feleségével a Bácskába, hogy csatornázási munkákat tervezzen meg. Itt telepedett le a fiatal házaspár és alapítottak családot. Születtek is szépen sorba a gyerekek, összesen tizennégy. Persze ebből csak hét élte meg a felnőtt kort, hiszen abban az időben nagy volt még a gyerekhalálozás. Az utolsó gyermek születésekor meghalt az anya és rá nemsokára követte az őt híven szerető férj is.

Még illatodra ébredek álmos délután,
jársz-kelsz felettem, ruhád suhog,
még ránk pillant szelíden a nyugvó Nap sután,
dalunk boldog mosollyal dúdolod.

Én már sosem leszek egész… Az idő egyszerűen nem foltozza be a hiányod. Néha úgy tűnik, még ha nem is kerül oda más, a „többi én” eléggé megváltozik ahhoz, hogy a hiányzó rész tünetmentesen ellegyen. De nem. Még mindig zokogás tör ki rajtam, ha csak véletlenül eszembe jut, hogy ma van a névnapod. Annyira elvagyok mások bajaival, hogy emiatt érzem azt, nekem semmi sem lehet. És akkor derült égből a villám, meghallom a rádióban a neved.

Még javában dübörögtek a tankok a környéken, mikor nagymamám pocakjában mocorogni kezdett egy újabb magzat. Harmadik volt ő a sorban és bár akkoriban még nem tudták előre megmondani, hogy milyen nemű lesz a gyermek mamám sejtette, hogy csakis fiú lehet, mert ugyanolyan erősen rugdalódzik, mint két nagyobbik fia tette annak idején. Nem is csalódott, amikor március idusán előbújt apám a meleget és védelmet adó anyai méhéből.