Ágakból tákolt zöld lapra írom
(tőled kaptam) hogy nem, nem bírom
Néha viselni pelyhes lelkemet,
Sokszor úgy érzem nehéz, eltemet.
De aztán toll érik, majd szárny belőle
S erőre kapok újfent, hogy előre
Menjek, kiálljak a fájdalommal szemben
Egy bújócska erejéig, de megtalál
Mindig, hiába óvsz, mint anya s tanár.
Lecsap rám, lehúz, mélybe dönt, mélybe
Sötét, sok pókkal, nem szépbe,
De a hálón megtanultam mászni
Fel, fel; vakító fényben is látni,
Hol kirajzolódik egy árny
Ott vagy te. Látlak de nem érezlek
-biztos kikapcsoltál néhány receptort-
Sebaj bekapcsolom a reflektor,
Szóval csallak elő a testiség
Gödréből. Feszülő lélekhúron
Mássz és zöld lapomon pihenj meg,
Húzz magadhoz pelyhes párnát
Hallgasd meg egy ifjú álmát
Életről, halálról, szerelemről
S öleld át, ha remegve dől
El a felismerés fájdalmától.
Hidd el a mesét száz napokról
Mit ő (pont ő?!) talál ki épp most
Hogy a kérges fádon legyen fénypont
Mielőtt a harmincadik nyár elmúlik
és az ágas indákban a sugár megbotlik,
mélyrezuhan, meghal
anélkül, hogy kimondta volta mi benn la-
kik.