Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Csak te értheted

, 291 olvasás, danielsa , 4 hozzászólás

Elmélkedés

Ágakból tákolt zöld lapra írom
(tőled kaptam) hogy nem, nem bírom
Néha viselni pelyhes lelkemet,
Sokszor úgy érzem nehéz, eltemet.

De aztán toll érik, majd szárny belőle
S erőre kapok újfent, hogy előre
Menjek, kiálljak a fájdalommal szemben
Egy bújócska erejéig, de megtalál

Mindig, hiába óvsz, mint anya s tanár.
Lecsap rám, lehúz, mélybe dönt, mélybe
Sötét, sok pókkal, nem szépbe,
De a hálón megtanultam mászni

Fel, fel; vakító fényben is látni,
Hol kirajzolódik egy árny
Ott vagy te. Látlak de nem érezlek
-biztos kikapcsoltál néhány receptort-

Sebaj bekapcsolom a reflektor,
Szóval csallak elő a testiség
Gödréből. Feszülő lélekhúron
Mássz és zöld lapomon pihenj meg,

Húzz magadhoz pelyhes párnát
Hallgasd meg egy ifjú álmát
Életről, halálról, szerelemről
S öleld át, ha remegve dől

El a felismerés fájdalmától.
Hidd el a mesét száz napokról
Mit ő (pont ő?!) talál ki épp most
Hogy a kérges fádon legyen fénypont

Mielőtt a harmincadik nyár elmúlik
és az ágas indákban a sugár megbotlik,
mélyrezuhan, meghal
anélkül, hogy kimondta volta mi benn la-
kik.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: danielsa
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 206
Regisztrált: 1
Kereső robot: 32
Összes: 239
Jelenlévők:
 · Napfeny


Page generated in 0.1611 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz