magányosan ülök a földön,
elvágták köldököm,
hajam még nem volt
s fogam se,
épp hogy megszületem
már elszakítottak anyámtól,
karámba raktak,
s inkubátor volt otthonom,
szenvedtem is
de senki nem hallotta néma sírásom,
fájdalmam nem látszott,
már akkor megtanultam
a földön csak élünk
s mozgatnak minket,
az emberek nem mások
mint agyag, és föld masszából kikent
makettek,
s lám ha ezt olvasod
azt hiszed bolond vagyok,
de csak szomorúságom írom le
egy lapon egy napon,
bárcsak jobb anyát kaphattam volna,
anyatej helyet
infúziót adtak,
s ultravénásan jöttek a cseppek,
ahogy az üvegen az eső cseppen,
hiszem hogy még
nem veszett el minden,
bárcsak felébrednék,
s a szörnyűségnek vége lenne
s anyám karjába zokognék,
elszakítva anyámtól!