Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: Lány-fiú barátság - több mint szerelem

, 2132 olvasás, katona , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

       Soha nem fogom megérteni, hogy egy kedves lány ismerősöm az esküvője előtti éjszaka nagy részét miért velem töltötte. Nem volt semmi szex. Majdnem, hogy inkább csak gyermeki játszadozással töltöttük az időt. Hideg, zimankós téli este és éjszaka volt. A lakóvárosunktól távol lévő közös munkahelyünkről egy kis buszban mentünk haza, az az a városba, ahol lakott Ö és én is.
A kis buszban a buszvezetőn kívül csak ketten voltunk. A hideg buszban erősen összebújtunk és melegítettük egymást. A városba beérve hosszan búcsúzkodtunk, de valójában együtt kószáltunk és "bolondoztunk" a város terein és csendesebb utcáiban. Ölelgettük, simogattuk egymást, de nem a szex, hanem a barátság kedvéért. Én már néha nagyon fáztam és szívesen hazamentem volna a meleg szobába, de Ö mindig kitalált valami újabb játékot, hogy ne kelljen még elválnunk.
Néha meg akartam kérdezni, hogy mit fog mondani a vőlegényének, hogy hol töltötte az esküvő előtti éjszakát, de végül is nem került erre sor.

Játékaink közben duzzadó melleit gyakran erősen nekem szorította, közben arcunk és egész testünk hol itt, hol ott ért össze. Még a friss hóban is hemperegtünk, ahogy egymás csiklandozása közben elestünk. A téli öltözéken is átsugárzó forró testét megérintve bizony nehezen tudtam visszatartani vágyimat, amit meg is mondtam neki, de Ö csak kacagott.
Aztán valamikor éjféltájban mégis csak eljött a búcsú pillanata, pontosabban a búcsú órája, mert talán még egy óránál is tovább tartott.

***

       A munkahelyünkön ismertük meg egymást, közvetlen munkatársak voltunk. Viszonylag nagyon rövid idő elteltével nagyon jó barátok lettünk. Barátok voltunk a szó szoros értelmében. Csinos, telt testű, jó kedélyű és művelt lány volt. A munkába menet és jövet utazás közben mindig szorosan egymás mellett ültünk és hidegebb napokon még át is öleltük egymást. Környezetünkben mindenki úgy tekintett ránk, mint egy szerelmespárra, pedig valóban csak barátok voltunk. Néha, néha elmentünk együtt kirándulni, félnapokat néha egész napokat csavarogtunk. Nem tudom, hogyan tudtuk megállni, hogy köztünk a szexre soha nem került sor, annak ellenére, hogy nagyon szexi lány volt. Kedves arca, behízelgően szép csengő hangja, feszesen dús keblei és nagyon formás feneke volt. A hosszabb kirándulásokon sokat ölelkeztünk, miközben minden szabad volt csak a szex nem. Amikor a csúcsok csúcsáig felizgatott érzéki testének simogatása, mindig szépen nyugtatott, hogy "ezt ne, tudod, hogy ezt nem szabad". Amikor megkérdeztem, hogy miért nem szabad, csak annyit mondott, hogy azzal elrontanánk ezt csodálatosan szép barátságot.
Szeretem ezt a lányt, mint a testvéremet és ő igazán nagy odaadással viszonozta ezt a testvéri szeretetet. Néha szóba került köztünk, hogy mi lesz, ha valamelyikünknek megtetszik valaki. Nem szerette ezt a témát, de azért mindig azt mondta, hogy ö nem bánja, ha én valakivel járni akarok, csak továbbra is úgy szeresem, mint eddig. Azt is bizonygatta, hogy ha férjhez is megy valamikor, engem akkor is ugyanilyen testvéri szeretettel szeretni fog és ezt a vőlegényének is megmondja.
Szóval valami máig is megmagyarázhatatlan szerelem, szeretet kötött össze minket egymással. Nagyon jó érzés volt ez a kapcsolat. Ma már vélni tudom, hogy talán a másik nem iránti őszinte érdeklődés hozott össze bennünket és örültünk, hogy szerelmi és szex elkötelezettség nélkül, ha akartuk volna egymásé lehettünk volna. Kapcsolatunk első szakaszában én még abban a hitben voltam, hogy előbb, utóbb a meg tudom hódítani, de egyre világosabb lett számomra, hogy mi soha nem leszünk egymásé. Később már magam is beláttam, hogy egy ilyen nő-férfi kapcsolat érdekesebb és gyakran izgalmasabb is, mint egy szexpartneri kapcsolat.
***
Azon, a számomra örökre emlékezetes éjszakán, ott a kapujukban állva, két kezemet hátam mögé szorítva erősen átölelt és könnyes arcát az arcomhoz szorította.
Így álltunk szótlanul percekig. Az egyre nagyobb pelyhekben hulló hó kezdett befedni bennünket, de nem törődtünk vele. Ha egy kicsit próbáltam lazítani a szorítását, még erőssebben szorított magához. Mi van veled? Miért csinálod ezt? Kérdeztem, de válasz helyett forró, puha kezével befogta a számot.
Megcsókoltam a tenyerét, mire Ö visszacsókolta a kézfejét.
Félek, hogy megfázol, mondtam és próbáltam kiszabadulni szorításából. Maradj még egy kicsit. Mondta, szinte könyörgő hangon.
***
Nem tudom milyen volt a másnapi esküvő. A férjet soha nem láttam. A házasságukról, bár gyakran találkoztunk soha nem beszéltünk, én nem kérdezem, Ö nem mondott semmit. Született egy fiúgyermekük, akit talán egyszer, vagy kétszer láttam. Aztán nagyon elváltak útjaink és sok éven keresztül nem találkoztunk.
***
Azóta is többször elgondolkozok azon, hogy egy életerős, csinos, nagyon értelmes nő miért viselkedett ilyen megmagyarázhatatlanul. Miért viselkedtem én úgy, ahogy viselkedtem. Ma sem tudom a választ.
***
Ott a házuk kapujában a visszafojtott belső zokogás és önfeledt kacagás váltogatta egymást. "Legyél nagyon boldog." többször is próbáltam előkészíteni a tényleges búcsúzást.
***
"Nem tudom miért, de nem akarok tőled elválni, te olyan vagy mint a testvérem. Nincs semmi bajom a vőlegényemmel. Szeretem és örömmel megyek férjhez hozzá, de tőled nem akarok elválni. Szeretlek téged, de nem úgy, mint a vőlegényemet. Te olyan jó pajtásom vagy, amilyen soha többé nem lesz. Te egy felnőttnek látszó, nagy gyerek vagy, akivel olyan jól tudtam játszani. Te pótolod nekem az elveszített öcsikémet." (Nem tudtam, hogy volt testvére.)
Férfiasságom érzékeltetésére átkarolva fenekét, próbáltam erősen magamhoz húzni, de kacagva elhúzta a kezemet. "Ne csacsiskodj! Te kis huncut." mondta kacéran kuncogva.
***
Visszagondolva, hogy mit is éreztem iránta, ma sem tudom igazán. Csodálatos teste és bájossága gyakran vágyakat keltett bennem, de arra soha nem gondoltam, hogy annak engedve, ténylegesen meg is kíséreljem. Tetszett nekem, hogy egy meglett csábítóan szép növel kedvem szerint játszogathattam, úgy hogy minden pillanatban akár egymásé is lehettünk volna. Együttöltött sok-sok óráinkban köztünk semmi nem volt tilos. Néha, ha a munkánk megengedte együtt mentünk el hosszabb utakra is, amiket mindig végig játszottunk. Soha nem fogom megérteni, komoly racionális fejjel, hogy miért tettem, amit tettem.
***
"Ne! Ne menj még! Kérlek, még egy kicsit maradj." Forró, simogatóan párnás kezeibe szorította az arcomat és nagy hévvel kezdett csókolgatni. Én is próbáltam visszacsókolni, de elhárított, hogy csak engedjem, hogy Ö csókolgasson.
Azt hirtelen mélyről jövő egész testét rázó zokogásba kezdett. Mi baj van? Ne sírj! Holnap lesz az esküvőd. Próbáltam vigasztalni, de hiába. Könnytől és a szakadatlanul zuhogó hótól nedves, de lázasan forró arcát az arcomhoz szorította és csak zokogott. Talán megbántottalak? "Nem! Nem, dehogy bántottál meg."
Lassan kezdett megnyugodni és el- elcsukló hangon mondta:
"Nem akarlak elveszíteni. Olyan nehéz arra gondolni, hogy holnap már nem bújhatok így hozzád. Nem tudom elképzelni, hogy mit mondok majd a férjemnek, hogy hogyan szeretlek téged. Azért sírok, mert tudom, hogy többé soha nem lehetünk így együtt, mint most, és mint ahogy annyiszor együtt voltunk. Tudod, bele kell törődnöm, hogy asszony leszek és csak a férjemet szerethetem." Ismét nagy zokogásba kezdett.

***
Órákig tartó búcsúzkodás után elindultam hazafelé, de fogta a kezemet és nem engedett elmenni, csak lassan engedte, hogy az újam kicsúszón a tenyeréből. Karját intésre bocsájtotta és gyerekesen puszikat küldött. Az utca sarkáról még egyszer visszanéztem. Ott állt és integetett.

***
Testileg átfázva, érzelmeimmel küszködve ballagtam hazafelé a csendesedni nem akaró hóesésben. Kezdtem én is megérteni, hogy valaminek most vége van. Holnap férjhez megy és nincs több együtt csavargás, nincs több meleg ölelkezés. Ott a hideg éjszakában szinte fizikailag éreztem, hogy nagyon szeretem ezt a lányt, szerettem Őt a szerelemnél is erősebb szeretettel. Érdekes, hogy korábban ez nem jutott ilyen pontosan az eszembe. Ott értettem meg, hogy valamit elveszítek, amit olyan nagyon szerettem. Azzal nyugtattam magamat, hogy azért biztos találunk alkalmat, hogy találkozzunk.
Nehezen zökkentem vissza a valós életbe. A város egyeteme előtt elhaladva átfutott az agyamon, hogy a következő napon ott tartok három órát, amire még egy kicsit készülnöm kell. Aztán jöttek a többi napi gondok, a kocsit kell garanciális vizsgára vinni, este mérnökklub, ahol egy hozzászólásra kértek fel. Le kell adnom a megígért szakcikket a "Vezetéstudomány" szaklapnak.
Esküvő! Gratulációs dísztáviratot kell küldenem.
Nehezen aludtam el. Szinte alig aludtam és már megszólalt az ébresztő óra.
Nehezen telt el az első nap. Aztán egyre gyorsabban múltak a napok, hetek, hónapok. Egyszer az utcán teljesen váratlanul összefutottunk. Megöleltük megpusziltuk egymást, de mind a ketten éreztük, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Próbáltam hívni, hogy üljünk be egy cukrászdába, de elzárkózott, hogy nagyon sietnie kell. Pár kénytelen szót váltottunk még és elbúcsúztunk.
Ott döbbentem rá, hogy valaminek örökre vége van.
.***
       Néha-néha azt álmodom, hogy gyönyörű vadvirágos mezőkön együtt kószálunk és nagyokat kacagunk.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Memoár
· Írta: katona
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 322
Regisztrált: 0
Kereső robot: 26
Összes: 348
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.2417 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz