Az új kaland kezdete II.
Egy viszonylag nagy termetű madár jelent meg a fejem fölött. Leginkább sashoz hasonlított, bár a tollai kékek voltak, s a csőre inkább, mint egy papagájé.
Féltem, hogy mi fog következni, ezért összehúztam magam, amennyire csak lehet, hogyha eddig nem vett volna észre, hát akkor most se tegye.
De észre vett! Tudtam, hogy észrevett, mert egyre csak felém közeledett! Végül a szemem is behunytam, várva a végzetes csapást, ami nem jött el. Helyette valami elkapta a karomat és a magasba emelt. Éreztem magam alatt a nagy semmit, de továbbra sem mertem kinyitni a szemem, féltem attól, hogy mi történhetett velem, - igaz semmi fájdalmat nem éreztem, ami arra utalt, hogy sebesülést nem okozott nekem a madár – és rettegtem az alattunk elterülhető mélységtől, mert tériszonyom volt, már kiskorom óta.
- Nyisd csak ki a szemed, ne félj – hallottam egy lágy hangot magam fölött, mintha olvasott volna a gondolataimban, én pedig engedelmeskedtem neki. Lenéztem, s láttam az alattunk elsuhanó réteket, folyókat, igazán rémisztő volt ilyen magasból. Rögtön újra összezártam a szemhéjaim, de aztán felnéztem a madárra, aki engem cipelt, majd így szóltam:
- Ki vagy te, és hová viszel?
- Ne aggódj – szólt hozzám -, nincsenek gonosz szándékaim. Aestornak hívnak, s a lakhelyemre, az Arúd hegyekbe viszlek.
- Az Arúd hegyekbe? – kérdeztem döbbenten, hiszen onnan csak néhány lépésre van a Teremtő.
- Igen, pontosan így van Kati, ott már utad végére érhetsz, s te is közülünk valóvá válhatsz.
- De hát, honnan tudsz te ennyi mindent – ámuldoztam.
- Én és a fajtám, látnokok vagyunk. Vagyis inkább mondjuk csak úgy, hogy én vagyok látnok, mert fajtársaim már meghaltak, én pedig még nem kaptam új életet a Földön. Látnoki képességeimnek köszönhetően találtam rád, és éreztem, hogy veszély fenyeget, egy lávaszörny képében, ezért is siettem a segítségedre.
- Hogyhogy kihalófélben van a fajtád? – kérdeztem a legfontosabbat, ami eszembe jutott.
- Tudod, a Földön egyre kevesebb a jólelkű ember. Akiben megjelenik a gonoszság, annak az árnyéklénye is gonosszá válik. A jó elpusztul, s a helyébe egy szívtelen telepszik meg.
- Ez borzasztó!
- Az, és egyre kevesebben vagyunk mi jók, mert a gonosz hatalma mind erősebbé válik.
Szavaira mélyen elmerültem a gondolataimba, s egy darabig nem is szóltam semmit. A szemem is többnyire csukva tartottam, bár egy idő után győzött a kíváncsiság, és mintha már szédülni se szédültem volna, így figyelemmel kísértem az alattunk elsuhanó tájat. Néztem a szürkésbarna hatalmas pusztaságot, amit csak időnként szakított meg egy-egy zöld folt.
Ez lenne az a híres Sóhaj Mocsara? – töprengtem magamban – Ez iszonyúan nagy.
- Igen, jól sejted – felelt Aestor -, ez az óriás térség itt a Sóhaj Mocsara, amin nem könnyű átverekedni. Rengeteg veszély ólálkodik az emberre a mélyben, nem csak a láppal kell szembe nézned, hanem a benne lakozó rémségekkel is.
Most kezdtem csak igazán örülni váratlanul itt termő megmentőmnek. Micsoda veszélyeket kellett volna kiállnom, míg ugyanezt az utat bejárom, így meg semmi perc alatt siklunk át az akadályok fölött.
- Miért mentettél meg a lávaszörny elől? – jutott hirtelen eszembe egy fontos kérdés, ami látszólag őt is elgondolkodtatta, végül is így felelt:
- Tudod, még nagy feladatok várnak rád. Nagyon nagy feladatok! – kicsit csalódottnak éreztem magam a válasz miatt, mert azt hittem, csak egyszerűen nem akarta, hogy ilyen fiatalon meghalljak. Rájöhetett, mit érzek, ezért még hozzáfűzte:
- Meg, tudod, nem hagyhatok magára egy bajba jutottat – elmosolyodtam. – Na, végre, hogy mosolyogni látlak – mondta, miközben egy pillanatra sem nézett felém. Ezt roppant különösnek találtam, de nem tettem szóvá, inkább felvetettem egy engem igencsak érdeklő témát:
- Mit jelentenek előbbi szavaid: "… még nagy feladatok várnak rád."?
- Hát ezt most pontosan nem tudom elmagyarázni…, mint látnok, én sem tudhatok mindent, de azt érzem, miszerint nagy tettekre vagy hivatott. Nem most, hanem később. Fontos döntéseket fogsz hozni, minek sokan köszönhetik majd életüket.
- Fontos döntéseket? – töprengtem. – Csaknem valami uralkodó lesz belőlem? El fogom venni a király fiát?
- Nem, semmi ilyesmi. De most nem mondhatok többet – s az út végéig már meg sem szólalt.
Hamarosan felsejlettek előttünk a havas hegycsúcsok. Azt hittem, egészen odáig felrepülünk, de nem, egy sziklás ormon szálltunk le.
|
Online látogatók:
Látogató: 57
Regisztrált: 4
Kereső robot: 15 
Összes: 76
Jelenlévők:
