Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A falka I.

, 379 olvasás, Akugawa , 0 hozzászólás

Kaland

Ha gyakran nézel szembe nehéz helyzetekkel, ha sűrűn bámulsz a halál arcába, előbb vagy utóbb fatalistává válsz. Azután babonássá.
Az én babonám a kövem. Apró, kerek, piszkossárga és lapos, a közepén víz marta lyuk. Mezítláb mászkáltam a tengerparton, és ráléptem. Lehajoltam érte, felvettem, a nap felé fordítottam és átnéztem a kerek nyíláson. Abban a pillanatban tudtam, kié a kő. Azóta őrzöm, hogy majd átadhassam egyszer.
Egy társamnak megadtam egy címet. Ha velem történne valami, - amire jó esélyt látok -, ő eljuttatja majd ezt a követ a nála lévő címre. Ha velem történne valami…
A kő azóta velem van mindig, mindenhol. Hiszem, tudom, hogy megvéd mindentől. Talizmánként hordom rontás, szemmel verés, átok és súlyosabb bajok ellen.

Állunk a hideg, dermedt éjszakában. Keményen koccanó hangok, csoszogás, köhögések. Súrlódó neszek, csörrenések, valami kattan… Keményen szikrázó hideg fények, fém, üveg csillan. Játsszuk az ellenőrizd-teszteld játékot. A zubbonyra húzott málhamellényen annyi zseb, rekesz, hogy egy láda sört simán elcipelhetnék benne. A két baloldali felső zsebben repeszgránát, az alatta lévőkben másik kettő, ezek foszfor töltetűek. Bal oldalzseb: tégla alakú, puha csomag, benne kötszer, fertőtlenítő folyadék, fájdalomcsillapító, morfin injekció, tűk, fecskendő. Alatta nagy zseb rekeszekre osztva: öt darab tár, bennük lőszer, táranként húsz darab, egy nyomjelző, három éles, egy nyomjelző, három éles… Jobb felső zseb: üres, ide teszed majd a fegyveredet rögzítő hevedert. Ha lesz rá időd… Mellette rekeszekre osztott zsebben négy darab tartaléktár pisztolyhoz, bennük táranként tizenhét lőszer, egy tár a pisztolyban, ami tokban lóg az öveden, feszesen a jobb oldaladhoz simulva. Még egy rekeszekre osztott zsebben újabb öt tár a géppisztolyhoz, nyomjelző, három éles, nyomjelző, három éles, táranként húsz darab. Oldalzseb, benne kulacs, abban víz, rávarrott zseb: víztisztító tabletta kapszulában, mellette sótabletta kapszulában, kapszulánként tíz-tíz darab. Vállheveder, hozzá három ponton rögzítve géppisztoly, ami kicsi, mérges, hajszálpontos.
Ellenőrzöd, hogy a tárak, gránátok biztosan ülnek a helyükön. Teszteled, hogy nem szorulnak, és nem akadnak meg semmiben, könnyen elővehetők. Ugyanezt ellenőrzöd a másik oldaladon. Ellenőrzöd, hogy a fegyvered valóban három ponton van-e rögzítve a vállhevederhez, szorosan, precízen. Teszteled, hogy egy mozdulattal le tudod-e oldani a vállhevederről. Ellenőrzöd az ernyőd zsákjának rögzítését, teszteled, hogy a kioldókapocs nem akadhat-e bele bármibe is. Ellenőrzöd megvan-e, teszteled működik-e. Minden szoros, minden zárt, a zoknid nem gyűrődött meg, - a vízhólyag, amit a zoknid ránca dörzsöl a lábadra, a kínok kínja, a lábad a végső menedék, a lábadra jobban vigyázol mindenednél -, a bakancsod be van-e fűzve és csatolva. Aztán ellenőrzöd a társad, téged majd más ellenőriz, ugrálsz, ha valami zörög, csattog rajtad, hát megkeresed mi az, és korrigálod. Aki csörömpöl, mint a cirkuszkocsi, nem jön vissza. Aztán a magánjellegű tesztek jönnek, sorra. A málhamellény alatt, a zubbonyomon keresztbe vetett hevederen bőrtokban a méregdrága apró kés, pengéje simán átvág bármit, a közepes vastagságú zongorahúrt például. Tudom, mert teszteltem ezt is. Ez nem része a kincstári felszerelésnek, magántulajdon. Alatta kis tokban az öngyújtóm. Baloldalon, az övemen kis bőrdobozban a cigaretta, mellette másik tokban újabb csomag. Iránytű a nadrág zsebében, szintén saját beruházás, csakúgy, mint az apró, kék fénnyel világító rúdlámpa. Bal zubbonyzseb: rágógumi, jobb zubbonyzseb… a kő? A kövem! A kövem a szekrényem polcán maradt! Hisztérikus félelemhullám cikázik végig rajtam, elzsibbad a kezem, a lábamból eltűnik az erő, remeg a szám. Basszameg… Meg fogok halni! Meg fogok halni, olyan biztos, mint a vasárnapi vezércikk, érzem, tudom! Kész, ennyi volt!
Émelygő gyomorral gyűröm le a pánikot. Visszamenni nem lehet, nincs rá idő. Nincs rá idő!
Új értelmet kapott a rettegés szó!
Találj már magadra te barom! Profi vagy, a pokolba is!
Profik vagyunk valamennyien. A zubbonyunk bal karján, feketével keretezett kék háromszögben vicsorgó szürke farkasfej. Ez különböztet meg bennünket másoktól, más profiktól, mindenkitől. A világon senki más nem visel szürke farkasfejet a bal felkarján.

Ülünk a gépben, szorosan egymás mellett, szigorúan meghatározott sorrendben. Mellettem a barna bőrű, veteránnak számító Golyó. Annyi haja sincs, mint egy csecsemőnek, ezért nem vacakol a fodrásszal, reggelente körbe borotválja a fejét, innen a művésznév: Golyó. A jobbomon Emil, szőke, szeplős, kék szemű bohóc, Prágából jött. Mellette a Medve. Vastag az orra, a szája, a nyaka, karja, mindene. Örökké nyugodt, por folyik benne vér helyett. Gumi. Ő kezdte a rágást, most is jár az állkapcsa, de vele együtt rág szinte mindenki. Egyetlen jele a feszültségnek. Egykedvű, közönyösnek tűnő arcok. Higgadt, kimért, takarékos mozdulatok. Tudjuk a dolgunkat, ismerjük egymást, egymás gyengéit, egymás gondolatait. A sor végén Avi szeme lehunyva, szerintem alszik. Harmincnyolc higgadt, felkészült harcos. A Farkasok. Falkában járnak, támadásuk villámgyors, harapásuk halálos.
És itt ülök én, térdig beszarva egy kurva kavics miatt! Sírni tudnék…

Ejtőernyővel ugrani éjszaka sem nagy cucc, gyakorlat kérdése. Általában nagy magasságból ugrunk, azonnal nyitjuk az ernyőt, és némán leereszkedünk a célkörzetbe. Most másképp csináljuk, bezuhanunk háromszázötven méterre, és akkor nyitunk. Senki nem lesz alattunk, aki meghallhatná a kinyíló ernyők csattanását. Kapjuk a "Készülj!" jelzést, felállunk, utolsó ellenőrzés, ketten végzik, a főtörzs, aki velünk jön, és a gép parancsnoka, aki viszont nem. Avi áll fel utolsónak, kihasználja okosan a gép dőlését és a kanyarodáskor fellépő centrifugális erőt, ő a saját holmiján kívül egy közel negyven kilós málhazsákot is cipel, naná, hogy kihasználja. Vajon hányadik bevetése ez?
Szorosan egymás mögé állunk, aztán kilépünk a sötétségbe, harmincnyolc ember negyven másodperc alatt hagyja el a gépet. Zuhanok, nem látok senkit és semmit. Hideg van, a szemem könnyezik. (A sisakra tolt speciális szemüveg nagyszerű védelmet nyújt repeszek, felverődő kavicsok, szilánkok és a por ellen. Elvben ugráskor is használni kellene, de pillanatok alatt belepi a pára, nekünk pedig elég bajunk van a sötétséggel is.) Összeszorítom a fogam, ha kinyitnám a szám, felfújna a szabadesés sebességével belém áramló levegő. Figyelem a bal csuklómon az okos kis szerkezetet. A háromszázötvenes jelzés előtt megrántom a kioldókapcsot, az ernyő zsákjából sivítva tekeredik elő a zsinórzat, hatalmas rántás, és a semmihez nem hasonlítható csattanás: belobbant az ernyőm. Lebegek. Körülöttem, mellettem, fölöttem halvány foltok. A többiek is lebegnek. Meresztem a szemem, látom végre a talajt, talpra huppanok, tolom a seggem jobbra, dőlök, kigurulok, kész, ennyi volt. Mostantól ismét a saját lábamon járok. Vége a kegyelmi állapotnak. Szórjuk lefelé magunkról az ernyő zsákját, tekerjük-gyúrjuk az ernyőt, aztán futva hordjuk össze egy kupacba. Mostantól fölös teher, itt hagyjuk. Mi történik vele, nem a mi gondunk. Főtörzs számol, lejött mindenki. Itt állunk egy csomóban. Hang nélkül int, három csoportra oszlunk, a rajparancsnokok szintén mutogatva adnak utasítást, kicsit a siketek jelbeszédére, kicsit a japán kabukira emlékeztet az egész. Két perc múlva csak az elhagyott ernyők találhatóak a földet érés helyén, és a koromfekete, süket sötétség.

Én megyek elől, mellettem, tőlem kissé lemaradva, baloldalt a Lompos, jobbomon egy Imi nevű szikár, villámgyors srác, én előre sasolok, ők balra, illetve jobbra. Húsz méter óvatos poroszkálás előre, megállás, figyelés, intés a többieknek, újra húsz méter, megállás, figyelés… Unalomig gyakorolt koreográfia szerint. Egyetlen halk kattanás a fülhallgatóban. Hasalunk, valaki megfogja a bokám. Megjött a főtörzs. Homlokra tolom az éjjellátót, elcsodálkozom, mekkora a sötét és a csönd. Bevárjuk a többieket, a főtörzs előveszi a denevér-szemüveget. A tőlünk balra és jobbra haladó egység okos kis szerkezettel lézernyalábot lő az égbe, ez szabad szemmel nem látható. Hát erre való a denevér-szemüveg. Azzal a nyalábok simán érzékelhetőek, így a főtörzs pontosan tisztában van a két másik csoport pozíciójával. Kiteríti térképét a kövekkel vegyes homokra, csöpp lámpával világítja meg, melynek fénye szabad szemmel szintén nem látható, viszont a térkép speciális anyaggal festett jelölései szépen fluoreszkálnak tőle. Rámutat a pontra, ahol hasalunk. Aztán a célpontot jelölő szép, szabályos körre. Mutatja, egy kilométer. Végül jelzi, hogy gyorsan, de óvatosan, és csöndben, szinte lebegve.
A célpontunk egy aprócska, természetes barlang, inkább csak üreg, amelyen keresztül a föld alá jutunk. Ahol egy betonbunkerban lőszerraktárt sejtünk. Ha elértük az üreg bejáratát, kiiktatjuk a raktárt őrző négy vagy öt játékost, - a felderítés ennyit azonosított be – aztán elhelyezzük a robbanótölteteket. Attól számítva nagyjából negyven percünk marad arra, hogy eliszkoljunk. Bőven elég, hogy elérjük a találkozási pontot, ahol néhány szállítójármű szed fel bennünket, és végeztünk. Ennyi a meló. Már ha jó a terv, - soha nem jó –, ha nem jön közbe semmi, - mindig közbe jön valami -, ha nem tévedett a felderítés.
A felderítés soha nem téved. Ez afféle stratégiai őstény. Bizalom nélkül nem lehet dolgozni.

Ez alkalommal a bizalom megingott. Vagy a felderítés szúrta el, vagy máshol történt a hiba, nem tudtuk meg soha. (Minden bevetésünk után jelentések tucatjait írjuk, a lehető legpontosabban, kínos aprólékossággal számolunk be az akció lefolyásáról. Ezeket a jelentéseket azután, hozzáértő emberek elemzik, feldolgozzák. Ennek az a haszna, hogy létrejön egy fokozatosan bővülő adattár. Ha új bevetést terveznek, csak előveszik, és legalább három, hasonló alapszituációból indított akció elemzését találják meg benne. Ezek közül választják ki a megfelelőt, a leginkább hasonlót és adaptálják, vagy változtatnak rajta itt-ott. KHF. A Kialakult Helyzet Függvényében. De az elemzések eredményéről soha nem kapunk jelzést.)
Talán száz méterre lehettünk a veremtől, amikor olyan kereszttűzbe futottunk, amilyet közülünk addig elképzelni sem tudott senki. Nem csak szemből, hanem két oldalról és hátulról is szórtak bennünket. Lapultunk, vájtuk a köves talajt, nyeltük a robbanások által felvert port, fedeztük egymást amennyire lehetett, és lőttünk szakadatlanul, de ésszel, mert a lőszer ilyen helyzetben drágább mindennél. Ha a vized elfogy nagy szarban vagy, ám van reményed, ha kevés is. De amikor az utolsó ellőtt töltényed után üresen csetten a fegyvered… Na, az a halál hangja.
Az első rohamot simán vertük vissza. Az ordítva, zárt csoportokban felénk rohanó képzetlen, fegyelmezetlen tömegben leírhatatlan pusztítást végeztek először a repesz-, azután a foszfortöltetű gránátok, és a takarékos, de szervezett tüzelés. Harmincnyolc lövész, fejenként kétszáz lőszerrel géppisztolyhoz, nyolcvanöt lövés pisztolyból, ugyancsak fejenként két repesz-, és két foszforgránát. Két golyószóró összesen hatezer lövedékkel. Pokoli tűzerő ez egy ekkora létszámú csapat esetében.
A második roham ugyanúgy zajlott, mint az első, ordítva, nagy csoportokban rohantak ránk, a vége is ugyanaz lett, mint első alkalommal. De a farkas sem sérthetetlen. Kilencen estek ki a játékból, kötöztünk, mint az őrültek. Aztán feküdtünk csendben, kapkodtuk a levegőt, a félig üres tárakat telire cseréltük, és vártunk. Meresztettük a szemünket a fekete semmibe. Hallgattuk a sebesült ellenséges harcosok nyögéseit, aztán csönd. Süket, fekete csönd.
A harmadik körre taktikát változtattak, hosszan elnyúló láncban indultak el felénk, óvatosan, lassan. Közben lőttek egyfolytában, hosszan elnyújtott sorozatokat. Mi is lőttünk, de egyesével, pontosan célozva. Talán száz méterre voltak, amikor feladták a játszmát és lefeküdtek. Kialakult a patthelyzet. Mi nem mozdultunk, ők nem mertek mozdulni. Teltek a percek, egyre feszültebbé váltunk. Egy idő után, ilyen helyzetekben az ember ordítani szeretne: Csináljuk már, gyerünk, a kurva életbe, essünk túl rajta! A fagyos éjszakában a zubbonyom a hátamhoz tapadt, annyira izzadtam. Aztán furcsa dolog történt. Emil, a prágai srác rekedt hangon énekelni kezdte a régi Spencer Davis nótát: Keep on Runnin’… A refrént bevezető Hey hey hey-t együtt bőgtük bele az éjszakába, vagy húszan.
Ez aztán kihozta őket a sodrukból. Először olyan tüzet zúdítottak ránk, hogy legszívesebben a homokba dugtuk volna a fejünket. Aztán ordítva bátorságot gyűjtöttek és nekünk rontottak.
Tartottuk magunkat, de fogyott a lőszer és fogytunk mi is. Végül, mint a filmeken, megérkezett a lovasság.
Először azt vettük észre, hogy már nem csak felénk lőnek. Majd két szállítójármű gördült a képbe, utána másik három is, vastag acéllemezekkel felvértezve mindenütt ahol kell, és a rájuk szerelt huszonkét milliméteres géppuskák egyértelművé tették a helyzetet.
Mi szerettünk volna elpucolni, az ellenérdekelt fél igyekezett gátolni bennünket. Kisebb rajokban, egymás után szálltunk ki a játékból. Akikre sor került, felugrottak és rohantak, mint a seggbe lőtt kacsa.
Talán három méterre lehettem a menedéket nyújtó platótól, amikor gödörbe léptem. Elvágódtam, hárman kaptak fel a földről, és dobtak a kocsira. Sikoltottam a fájdalomtól, de fél térdre emelkedve lőttem a plató pereme felett. Aztán a kocsink elindult. Nem úgy szépen, fokozatosan, hanem hirtelen, óriási rántással. Én pedig dicsőséges ívben zuhantam a sivatagi porba, törött lábbal, alig negyven darab lőszerrel. Fogalmam sem volt, észrevette-e valaki, amikor kizuhantam a járműből.


Molnár Péter

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kaland
· Kategória: Próza
· Írta: Akugawa
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 232
Regisztrált: 1
Kereső robot: 45
Összes: 278
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2579 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz