A szeretet szava a szÍvekben olyan, mint megannyi tövis a gyönyörű rózsa szárán. Az élet is gyönyörű, de ahhoz, hogy megkapd és elérd, számtalanszor kell kisebb nagyobb sebet elviselned és kiheverned. Olykor nehéz. Néha azok a sebek nem is annyira felületesek. Az ember lelke sérülékeny. Annyira, de annyira tud fájni! Mégis minduntalan talpra kell állni. Nincs idő, hiszen az élet rohan, s ha leragadsz, elvesztél. Az iramot, ami adott, tudni kell tartani…
Na de kérem! Ha én nem vagyok gyors futó? Ha én csak kocogni szeretek és közben megcsodálni mindent, ami utamba kerül?
… ó igen! Ez az eset az, amikor azt mondják: pszichésen dekoncentrált, beteg, nem való erre a világra…
Nos, én vállalom!
A rosszkor születtem rossz helyen már olyan elcsépelt és az emberek sokszor olyankor is használják ezt, amikor nem is kellene. Ezért is van az, hogy fényét, értékét vesztette.
Talán létezik valahol egy világ, ami pont a magam fajtáknak lett kitalálva. Talán azt a világot nem hét, hanem tizennégy nap alatt alkotta meg Isten nekünk, lassabban, érzelgősebben, e világ szerint betegen élőknek. Oda vágyom vissza!
Tudom, hogy csak véletlenül keveredtem ide, s egyszer hazatalálok. Érzem, hogy ott az otthonom, s csak valami tévedés, hogy én most itt vagyok. Érzem, hogy már nem kell sokat itt lennem, hogy ott lehessek…
Addig meg élem úgy a világom, ahogy a trend diktálja és tényleg belebetegszem. Nem baj, akkor sem adom fel! Lehet, hogy jártányi erőm sem lesz, mire az én világom kapujába érek, de oda érek egyszer, ebben biztos vagyok, s majd ott kapok gyógyÍrt mindenre, mit itt elszenvedtem, s a mély barázdák is kisimulnak majd, miket ez a világ, ez a divat gyűrt belém.
Online látogatók:
Látogató: 77
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17 
Összes: 94
