Már régen történt, s most újra Veled lehettem az éjjel. Furcsa volt, már-már zavarba ejtő. Régi képekben villantak fel közös, szép pillanataink…
Hiszen Te nem is láthattad az aprócska lakóház-szárnyat, amely szerény otthont jelentett hármunknak. Ó, mennyire kedves is nekem! Egyetlen szobácska, emeletes faágy a sarokban, alatta mindentudó íróasztalommal. Mellette a folyton nyikorgó szekrényajtó, amely a padló virágos mintás, tarka szőnyeget is megmosolyogtatta. Álmomban Te is nevettél, sokat, önfeledten, ahogyan még sosem láttalak. Ültél mellettem a puha, tejeskávé színű heverőn, és én sohasem voltam még olyan boldog, mint akkor. Vidám volt a nyikorgós szekrény, a piros rugós nyakú íróasztali lámpa, integetett az árvalányhaj is. Tavasz-illat járta be a szoba minden egyes zugát. Igen, még a saroknyi lépcsős, sötét sufnit is, amely titkokkal volt tele, és mindig féltem elhúzni a függönyét. Most mögé bújtunk, lekuporodtunk a vékony falépcsőkre, s szorosan fogtuk egymás kezét. A piciny szobát hatalmas fény borította. Tisztán láttalak benne, csengő hangod örökre megszelídített. Táncoltunk, s én repültem Veled.
Egy újabb függöny tárul. A fény most bántó, befelé ható erő. A nyárvégi illat a megszokott. A levegőt nehéznek érzem, jövő-képekben illannak el közös, szép pillanataink…