Megszabadultam,
a hideg fűben heverek felszabadultan.
Nem engedtél el,
hát megszöktem magam.
Lelkem börtönéből
két út vezetett kifelé;
az egyik, amit én török,
a másikat te tárnád elém,
de nem tetted meg nekem.
Ki tudja, meddig tengődtem
a rácsok mögött,
néha menekültem volna őrülten,
vagy azt hittem, a fogság örök.
Hiába téptem láncaim,
nem engedtek elmennem,
nem tudja senki,
lehet, jobb volt odabent.
De ennek most vége.
A rácsok szét vannak feszítve,
a föld még hallja
zakatoló szívverésem.
Még mindig ott van
egy elhullajtott könnycsepp
a tölgyfa alatt,
ahova félelem elől rejtőztem,
könyörgő imám is ott maradt,
mely gyengén szállt a szabad ég felé.
Amerre futottam,
velem rettegtek a fák,
én kijutottam,
a fák reszketnek tovább.
A bokrok ágai még csapkodnak,
tüskéik véresek,
néhány letépett szövetdarab
az indákról integet
a hűvös esti szélben.
Véget ért az erdő
a széles domboldalon.
Eddig volt bennem erő,
itt ledöntött a fájdalom.
Napok óta fekszem a fűben,
itt nem keres senki,
börtönöm már üres.
Valóban ennyi volt megszökni?
Csak akarat kellett hozzá.
A magány mezején
a virágok illatát érzem,
a világ már az enyém,
az üresség az életem.
Itt fekszem a réten,
felkelni már nem fogok.
Nem azért, mert erőm nincsen,
hanem mert nem akarok.
És a magány mezején holnapig meghalok.