ma egyedül
vitt utam
a közeli dombra
hol a
kökény nyílott
s fehérbe öntötte
az ösvény mellett
kerítésnek szentelt
hosszan
nyúló bokrot
ahogyan
járt a szél
az üres pad alatt
kedvesen
még
fülembe dúdolta
a tegnapi láz
hevében született
halk
suttogó szavad
ma sík a táj
csak a nap lépett
a meredek oldal
májusi fényében
lágyan úszó
vidám
szőlőskertek
friss
zöldjei mögött
halkan
csak én sírok
deres szemmel
nézem
ahogy jár az idő
s egyre inkább
bomlanak a szirmok