Lelkem a végtelenhez simul,
döcögve görgeti a lét.
Ködben lebegő semmi érinti
a lyukas egészt.
Képzeletem felkapja a hiszékeny reményt,
mint pihét a forgószél.
Lökdösi, dobálja, míg élettelen földet nem ér,
nincs más, csak fekete és fehér.
S a földi jegyeket róják az Istenek,
az osztályzat elégtelen.
Ha elbuksz, ismételni nem lehet,
lepecsételt hibáid az életen.
Egy Angyal fölém hajol, lelkembe néz,
szemem vakon mereng.
Érzem, ahogy puhán érint egy kéz,
s int, - Tovább mehet! -