Egy halványkék lámpa fényárnyéka
Simogatta a lány friss ágyéka
Vonulatát. Kielégült béka
Szájtátva leste a fiú néma
Csodálatát. A volt holtág felől
Egy újabb nagy zöld nyáj bukkant elő.
Ők már nem tűrték mindezt szótlanul.
Kerregtek, búgtak: Nézd csak! Ott lapul
A fiúban Attila intelme:
"Ezt az emberiséget… Ne vesd meg."
Bizony kacagott, ahogy tőle telt.
Tudta, kicsinyes e pár pőre perc
A végtelen Mindenséghez képest.
Az úton a Hold lucskosan fénylett,
Rezgő faágak, futó vaskígyók
Bújtak jótékony, fehér, vakító
Leplébe. Ez egy darabja Annak.
Majd a fiú hazafelé tartva
Emlékezett a lány dús keblére,
Szobája puha, pamut leplére,
Ahol az imént rezgő csontjai
Mérges kígyóként futó vágyai
Jótékony, mély szerelembe bújtak…
A zöld nyáj békái összesúgtak:
Nézd csak! Már nem nevet a fiúcska,
Barna szeme lassacskán kigúvad.
Az eszmélés feszíti belülről.
Ő is egy darabja annak, amit felülről
A végtelen Mindenségnek hívunk.
Online látogatók:
Látogató: 164
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22 
Összes: 187
Jelenlévők:
