Néhány éve volt egy kicsi, fehér kutyánk,
Bohóc, kelekótya, folyton, mindig vidám!
Nem lehetett tőle egyet sem lépni,
Úgy a lábunk közé tudott tekeredni.
Számtalanszor elbotlottam benne,
Főleg rossz volt ez, ha a pincébe mentem.
A kiskutya ott is a lábaim alatt volt,
Legurultam a lépcsőn, arra ő nem gondolt!
Csak pajkosan, vidáman hancúrozott,
Engem a sodromból mindig kihozott.
Pláne akkor, amikor a kisfiammal játszott,
A haragom olyankor két lényhez társult.
Így esett meg ez azon a napon is,
Amelyről az alábbiakban fogok szólni.
A munkából fáradtan épphogy hazaértem,
A hiperaktív kisfiam kíséretében.
Útközben ő is ment mindenfelé,
Egyet előre lépett, hármat hátrafelé!
Nekem sok munkám volt, siettem haza,
Csak a gyermekem ezt nem így akarta!
Ő vidáman, boldogan csúszkált a hóban,
Mindenfelé szaladt az úton, a faluban.
Alig bírtam elkapni, és megfékezni,
Majd végül a helyes útra ráterelni!
Munka után ebből elegem lett előre,
Mire hazaértünk, kikészültem tőle.
Na, de akkor még nem tudtam, mi vár rám!
Otthon a gyerekkel együtt a kiskutyám!
Ketten jó erősen összekapaszkodtak,
Ugráltak, nevettek, vadul bohóckodtak.
Ez még nem is érdekelt volna annyira,
Csak nem akart kinyílni az ajtó zárja!
Beledugtam a kulcsot és forgattam,
Ide- oda tekergettem, csavargattam,
De az aztán meg sem mozdult a zárban,
Letaglózva, dühösen dobbantottam!
Most mi lesz? A párom sem jön haza,
Biztonsági őrként dolgozik éjszaka.
Közben hancúrozik gyerek, meg kutya,
Az én haragom ettől lett akkora!
Kutya – gyerek vidám hancúr mellett,
A sok munka vár, de bemenni nem lehet!
Azon tanácskoztam, most mit tegyek?
Az ajtót törjem be, vagy csak az üveget?
Az üveg fölül van, és ha most betöröm,
Nem biztos, hogy nagy termetem rajta áttömöm.
Akkor mégis megpróbáltam az ajtót,
Nekiveselkedtem hatalmas jó nagyot.
Éreztem minden egyes becsapódásnál,
Az ajtó enged, lassan beszakad majd a zár.
Így tehát felbőszült, újult nagy erővel,
Döngettem az ajtót, iszonyú vad dühhel.
Na, még egy jó nagy nekirugaszkodás,
És végre kész lesz a kitárulkozás!
Óriási hangrobajjal beszakadt az ajtó,
Beestem rajta, hú, így most már jó!
A kisfiam nyomban lecsendesedett,
A látványtól a szeme kikerekedett!
Hűha, anyuci, nagyon nagy lesz a baj,
Ha apuci hazajön, neki mit mondunk majd?
Az most nem érdekel! Végre benn vagyok!
Felborzolt kedélyem is megnyugodott.
Benn vagyok a házban, igen benn vagyok!
A hideg éjszakában kinn már nem fagyok!
Csak most néztem, mi történt az ajtóval?
Méteres darabban kiszakadt a félfa.
Pedig ez egy régi szép faragott keret,
Megjavítani, vajon majd hogy lehet?
Ezen egyelőre most nem gondolkodtam,
Azonnal a sok munkába belefogtam.
Átöltöztem, befűtöttem gyorsan a kazánba,
Főztem, és betettem a ruhákat mosásba.
Közben az ajtót egy székkel támasztottam,
A hideg a résen mégis be- besurrant.
Most mit kéne tenni, el lehet tüntetni?
Meg nem történtté, láthatatlanná tenni?
Felhívtam akkor a lakásbiztosítót,
Felelősségkárból térítsék meg az ajtót.
Az ügyintézővel együtt végül jót nevettünk,
A rongálás bizony a mi felelősségünk.
Jól van, akkor mesterembert hívok,
Ki jön azonnal, s a kár lesz egy örök titok!
Persze, nem találtam az egész faluban,
Ki azonnal jön, és javít suttyomban.
Végső elkeseredésben öcsémet hívtam,
Nyolcvan kilométerre lakik, másik faluban.
Gyere drága! Az ajtót úgy betörtem,
Ha hazajön a párom, azzal lesz végem!
Hangpostára mondtam a segélykérésem,
Nem volt elérhető még az öcsém sem!
Jó pár órát ültem, csendben várakozva,
Mire végre beleszólt a telefonjába!
Egy óra múlva már ott vagyok nálad,
Akkor majd megjavítom azt a zárat!
Ne menj sehova, maradj a házban!
Vajon hova mehettem volna az éjszakában?
E pillanatban reménykedve vártam,
A felmentő sereg csak itt lenne már nálam!
Megérkeztek nemsokára hárman,
Anyukám, két öcsém, jó sok szerszámmal.
A nagyobbik öcsém az asztalos,
Hozzálátott rögtön az ajtófélfához.
Megkente a kiszakadt óriás darabot,
Mit faragasztóval rögtön visszaragasztott.
Begittelte, s úgy eltüntette a bűnjeleket,
A sérülésekből látni már semmit sem lehetett.
Utána a zárat befúrta húszcentis csavarral,
Ezt már nem töröd be, csak faltörő kossal!
Kisebbik öcsém a zárat vette kezelésbe,
Beragadt nyelvéről lekaparta a festéket.
Mondd majd meg a szobafestő párodnak,
A festék nem tesz jót a záraknak!
Azért nem lehetett a zárat kinyitni,
Rászáradt a festék, úgy tudott beragadni!
Akkor már felszabadultan nevettem,
Tudtam, a két öcsém megmentett engem!
Pár szót még ezután váltottunk egymással,
Aztán elmentek, én meg maradtam, az ajtóval.
A két mestermunkát csak csodáltam,
Hát ezzel az ajtóval én jól megjártam!
Este mosolyogva, boldogan aludtam,
Most már nincs semmi baj, jól tudtam.
Reggel a párom csendben megérkezett,
A történtekből észre semmit sem vett.
Kicsi fiam a száját nem bírta befogni,
A tegnapi eseményeket el kellett mondani.
Apuci! Apuci! Anyuci betörte az ajtót!
Hol? Na, ne mondd! Hisz semmit sem látok!
Ott! Ott! Nézd! Majd ujjával rámutatott,
A párom a szemével, és kezével kutatott.
Nem igaz, ne mondjatok már ilyet!
Én bizony nem látok ott semmit sem!
Akkor hárman, felszabadultan nevettünk,
Kisfiammal közben mindent elmeséltünk.
Az ajtó és a félfa, azóta is úgy áll,
Méltán dicsérve a két öcsém munkáját.
|
Online látogatók:
Látogató: 94
Regisztrált: 2
Kereső robot: 16 
Összes: 112
Jelenlévők:
