Foltokban tör rám az öngyilkos vágy:
A sínnel, s talpfával vetett ágy
Lesz már estére vörös otthonom.
Vér mossa ajtaját, rajt kopogom
A dalt, mely ravatalomnál szól majd:
Apám, anyám zokogása – sóhaj.
"Fiam, engedj be mennyi házadba!"
"Ne jöjj, mert szám itt is csak lázadgat…"
Lenn nem figyeltem rád – itt mért tenném?!
Panaszom, sóhajom megértenéd?!
Kétlem! Tudod, hogy meghalni féltem,
Mikor a gyorsvonat elé léptem?!
De bennem volt a kamaszos düh, dac:
Végre újsághasábra juthatsz!
Egyszer én cseszek ki a világgal!
Le a papokkal, hazug imákkal!
Aztán dudálva rohant a mozdony:
Ereim szakadnak, vérem ontom…
Ettől lett vörös a fenti otthon,
Melynek nem mossa vér az ajtaját,
Hisz megszelídült az öngyilkos vágy.
Sőt, nem is kopogtat rajta senki.
Vagy mégis? Anya az: Gyere enni!
De hisz ez csak a szobámé!
Nem azé a rút halálé!
Ma a menü halászlé,
Csak egy icipicit szálkás,
Mint a kedvem: áprilisi tréfás.