- Tudod Petruchio,
hogy mennék veled?
Sőt, te már azt is rég tudod,
hogy megyek.
Észrevetted,
hogy köztünk nincs vita?
Petruchionak van igaza!
Tudja ezt Kata!
Ha mégse,
az csak erősíti a szabályt:
s Katának e repetitio
meg nem árt.
Mert Kata, dacos,
feledékeny módfelett,
hogy ez véletlen volna, nem lehet.
Katának lenni oly hivatás,
mint Petruchionak,
csak a neve és heve más,
mert míg Petruchio
nem tesz olyat mi felesleges,
szót nem fecsérel,
lényegtelenről litániát se kezd,
addig Kata fecseg,
közben csendben reméli,
Petruchio jól viseli ezt.
S Kata azóta is ott
vár a színpadon, csak ül
decensen, s tán kissé komoly,
s felettébb hallgatag,
cseppet sem katás,
Petruchio oly messze van
a színpad túloldalán,
homlokot ráncol, érvelésbe kezd:
- Tudod jól, hogy nem lehet.
- Tudom, persze valóban igaz.
Közelebb lép - hangja tán remeg:
- Értem, de azért gyere közelebb!
-Jöjjek, még közelebb?
- Érzed? Látod lehet!