Nagyon kell vigyázni az embernek, hogy az élete dolgaiba ne gondoljon bele…
Mondta a kis- vézna emberke a kutyájának, miközben mindketten a sétány lépcsősorának egyik fokán ültek.
Napszítta arcán mély barázdákat szántott az idő, kutyájának ápolatlansága az övével vetekedett.
Hidd el Bendegúz, ebben biztosan nem tévedek, élni, és nem belegondolni semmibe- mondta a társának, aki ember szemeivel nézte, és figyelmesen hallgatta.
Ha nem akarsz csalódni, még magadba se bízzál, ne higgyél el senkinek semmit.
Akkor legalább csak az egészből tudsz kiábrándulni, semmi másból.
Amíg valakinek gondolatai is vannak, addig fájdalmai is lesznek, nem lehet mindenki síremlék, ami elégedetten ácsorog a vén platán árnyékában, elbűvölten a gondolattól, hogy akkora a súlya, hogy feltámadáskor nem fog tudni alóla az elhunyt kimászni…
Hát tudod, - folytatta gondolatait, ahogy az embereket elnézem, kevesen érdemlik meg az ismételt esélyt.
Az a baj, hogy egy életen át keressük a boldogságot, ugyanakkor fogalmunk nincs, hogy mi is az.
Minden este azzal fekszünk, hogy majd holnap, de azt nem tudjuk, hogy mi az ami jöjjön holnap.
A végén persze rájövünk, hogy mikor voltunk boldogok, de akkor már megette a fene, a boldogságnak mindig csak a hátát látjuk.
Mindig akkor vesszük észre a dolgok értékét, ha már elvesztettük.
Hol van itt a híres logika és értelem?
Fellépni a villamos lépcsőjére, mikor már kicsörömpölt a megállóból…
Megmarkolva a levegőt, nagyot lépni fel, és elegánsan akkorát esni, hogy az egész utca dülöngél a röhögéstől…
Mekkora hülye is az ember, de legalább ne venné észre utólag…
Előhalászott zakózsebéből egy újságpapírba csomagolt kenyeret meg kolbászt, lassan kibontotta, aztán hol a kutya, hol a saját szájába dugott egy katonát.
Bizony Bendegúz.
Egy vendéglőben sem tennénk mást, csak sokkal drágábban- mondta nevetve.
Kinek a pap, kinek senki. Hát mi vagyunk az utóbbi…
Fiatalon, az ember tele van hittel, elképzelésekkel, érdekli minden, átszellemülten hallgatja a lelkében szóló muzsikát, aminek harsány hangjai idővel elhalkulva, elenyésznek valahol a francba.
Akkor a csendet és nyugalmat hallgatja, majd az egész átalakul egy síri csndé, ami már nem kellemes, de az van.
Tudod Bendegúz, az emberből kivesznek a tündérmesék, és csak a szél zúgása marad, ami lelked szemébe hordja a homokot, próbálod kivédeni, de egyre reménytelenebb…
Egy darabig megpróbálsz úgy tenni, mintha, de elnézve a többi hunyorgót, abbahagyod ezt a tragikomédiádat, és beállsz a hunyorgók közé.
Aztán te is a stiglickertben kötsz ki a nagy platán alatt, de nincs aki drága emléket rakasson rád, és így van esélyed a feltámadásra.
Látod Bendegúz, mindenben akad valami jó is.
Nézd milyen tapintatosan ereszkedik ránk az este. Mély zöldekké változnak a fák levelei a tompuló fényben, a sötétség hírnöke, langyos fuvallatával megsimogat, lecsendesíti a benned háborgó gondolatokat.
Elmúlik ez a nap is, és minden elmúlásban van valami emelkedetten szép és békés.
Azért lássuk be Bendegúz, hogy mekkora szerencse, hogy mi ilyen jól el tudunk beszélgetni egymással.
Ez igazán fontos egy ember életében, nem lehet állandóan magamba beszélnem. Na meg gondolom, neked sem mindegy, neked is kell egy társ, amit neked is megadott a sors.
Egy rossz szavunk sem lehet, de ha belegondolok, nincs is.
Élünk.
Mit akarhatnánk még.
Az emberke nehézkesen felállt a lépcsőről, a kutyája is, mindketten megrázták magukat, és elindultak a már elcsendesült park fái közé.
A tücskök javában zenéltek, a madarak is elcsendesedtek, félálomban pityegtek még a fészkükben, vastag hernyókról és gilisztákról álmodozva.
Ahogy távolodott a furcsa páros, úgy váltak egyre áttetszőbbé, majd átölelte alakjukat a fák között ácsorgó éjszaka.
|