"Kulcsok őrzőjének,
Szívem szerelmének,
Életem értelmének
Szól ez a kis ének!"
Könnyeim, mint megáradt patak,
Mint meleg, nyári záporeső,
Hullanak, kövér cseppekben,
Szemem távolba révedő.
Ülök némán, könnyem corog,
Szívem hang nélkül zokog,
Ily fájdalmat, mi lelkem járja át,
Emberi szóval leírni nem tudok.
Szívem, lelkem, egész énem,
Dühödt vadként lázad ellene,
Vadul bömböl, teljes erőből
Harcol, míg tartja börtöne.
A börtön kitart, erős falú,
Hiába küzd, hiába tombol,
Várja azt, kinél a kulcs van,
Kinek inkább majd dorombol.
Erős szárnyai messze repítik,
Minden széllel dacolva száll,
Csak dobná le már végre láncait,
Elnyelné őt a látóhatár.