Nap udvarában vesd meg ágyadat,
ölelő karod legyen egy – egy fénysugár,
s ha izzó tekinteted rám veted,
én semmivé válva,
eltűnök majd szép szemed mosolyában.
Bárányfelhőbe borul az ég,
én csendes eső vagyok,
Te bágyadt napsugár,
s mikor ajkunk egy pillanatra összeér,
az égre rajzolódunk,
mint egy tündöklő szivárvány.
Törékeny időbe zárva,
érzelmünk szétszórja a végtelen,
s emlékeinkben megmarad
a pillanat varázsa,
ahogy Te meg én,
a nap
és egy volt szerelem.
Megjegyzés: Gondolat, 2009. március