"Hol van már az a nyár, amit a narancsszagú éjszaka megkíván.
Szemem keresi arcod, de csak vodkaszagú fényképet találok. Eldúdolom magamnak az élet himnuszát, de mocsárban alszom.
Félve nyúlok magam mellé, és a semmit csak hiányként könyvelem.
Üres üvegeket döntögetek, de a zajok már nem lélegeznek.
Holnapom kísért, mint a tegnapom, alvadt bánattal a számban, újra meg újra elalszom.
Ha kinézek a lyukból, a viharfelhőkön két kezed tapsol és kezdődik ugyanaz.
Majd felállok a múltam forgószékéből és beállok a napszakok mellé, mint vezér a vár védjegyeként.
De a láthatatlan jövő meghozza a véget, és megjön, megkérem felettesen mindent, és ne lássam őt többé sohasem.
Te maradtál a hóhér, a fekete szín a fehér vásznon, Te maradtál nekem szavak nélkül, és Te maradtál a fájdalom hangja és a felirat végül.
Hol van már az a tél, amiben minden keresett szó, érzés nélkül elvetél."