Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nem kell a lelked édes!(15)

, 626 olvasás, Rea , 3 hozzászólás

Felnőtteknek

Éva ott ült még mindig Viki ágya mellett akit megviseltek a tegnapi történtek. Csak rá kellett nézni és egyáltalán nem úgy festett ahogy Éva mondta. Az arcát számos gézlap tarkította, amikor behozták éjjel tiszta mocsok és vér volt, a haja is ragacsos volt a sok vértől, de a nővérkék szépen lefürdették, rendbe tették. Most már csak a lelkét kellett újra eggyé, kovácsolni" mint egy eltörött kardot, aminek darabokra hullanak a pengéi, egy-egy kemény harc alatt, úgy volt Viki lelke is most darabokban. Siratta az életét, siratta a gyermekét, akit még mégsem foghatott, meg sem érinthetett, csak volt valamikor.
Nem tudta fölfogni vajon hogy tehette ezt vele Márk, hiszen annyira szerette a férfit.
-Éva! Hogyan találtak rám? Gyenge hangján kérdezte.
-Valószínűleg Márk hozott be, amikor elvesztetted az eszméletedet.
-Mi lett vele?
-Semmi, ő jól van.
-Nem tartóztatták le?
-Még nem. Nézett gyengéden Éva Vikire. Úgy szerette ezt a lányt mintha a saját húga lenne és úgy szerette azért is mert Vikinek fantasztikusan nagy lelke volt, most sem magával törődött. -Miért?
Éva nem tudta hogy válaszoljon e a kérdésre, de aztán jobbnak látta ha nem titkol el a barátnője elől semmit sem, hiszen amikor jobban lesz biztos kifogják hallgatni.
-Viki, Márk azt mondta az orvosoknak hogy kirándulás közben legurultál egy lejtőn.
-És ezt elhitték?
-Szerintem nem, ilyen sebeket nem lehet egy legurulással szerezni.
-Éva! Márk volt az! Láttam!
-Tudom. Simogatta meg a barátnője homlokát.
-Nagyon féltem. Márk azt mondta hogy elvisz kirándulni, fölvitt egy hatalmas hegyre ahol először ordítani kezdett velem majd nekem esett, ütni rúgni kezdett. Csuklott el a lány hangja. Olyan szörnyű volt, azt hittem nem élem túl. Hiába könyörögtem neki, ő nem hagyta abba olyan volt mint egy vadállat. Már nem volt egy szikrányi erőm sem a fájdalomtól, megpróbáltam szeretettel hatni rá, de nem tudtam. Éreztem a hasamban az éles fájdalmat ahogy belerúgott. Nem is az fájt igazából hogy ő megütött, hanem az ahogy bánt velem, mint egy utolsó szeméttel. Jobban fájt nekem, az hogy a babát bármelyik pillanatban elveszíthetem, akit a saját apja esztelensége öl meg. Éva könnyes szemmel hallgatta a beszámolót. Csak sikítottam és sírtam, amit senki sem hallott, Márk szerint nem is az ő gyerekét hordtam a szívem alatt. Szipogott a lány. Olyan megaláztatottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam.
-Jól van, most már ne sírj, túl vagyunk rajta nézett rá Éva még mindig könnyes szemekkel, nem gondolta volna hogy ez lesz a vége, de most már megfogadta nem hagyja egyedül Vikit mindig mellette lesz és ha Márkhoz hasonló férfi férkőzik Viki közelébe, ő nem is tudja hogy mit fog csinálni vele.
Nyitódott a kórterem ajtaja és egy szemtelenül fiatal, szőke göndör hajú, kék szemű férfi lépett be rajta. Evvel a megjelenésével ha nem földi halandó lett volna mindenki biztosan azt hitte volna hogy egy angyal. Amint közelebb lépett Viki ágyához, a lány felsikoltott.
-Ne bánts kérlek! Suttogta, remegve a takarót maga elé tartva. Éva csak kíváncsian figyelte a jelenetet.
-Én nem akarlak bántani. Mondta a férfi mosolyogva, de nehezére esett neki a mosoly, amint meglátta ezt a törékeny virágszálat reszketve, zokogni.
-Ki vagy te, olyan ismerős vagy nekem? Vette át a szót Éva.
-Márk egyik jó barátja voltam. Amúgy meg Zsigmond vagyok. Hallottam hogy mi történt Vikivel ezért eljöttem hogy meglátogassam. Remélem most már nem fog félni tőlem. Én Márkot amúgy is egy nagyon gennyes embernek tartom, nekem most már ilyen barátokra nincsen szükségem. Zsigmond nézte Viki félős tekintetét, be tapaszozott arcát, a foltokat a testén és nagyon megsajnálta a lányt.
Fogalma sem volt róla hogy Márk hogy juthatott idáig, hogy tehetett ilyet egy védtelen nővel, aki nem ártott senkinek Egyszerűen nem tudta elhinni hogy ez a lány itt fekszik a kórházi ágyon összefoltozva, teljesen kimerülve egy szikrányi életkedv nélkül, mert ami volt, az elmúlt, tönkretették az egész életét. Zsigmond már mindent tudott mikor bejött a kórházba, az újságok megírták Viki megrázkódtatását és azt hogy elvesztette a kisbabáját.
Szörnyen sajnálta ezt a lányt és sajnálkozva nézte szomorú arcát, akiből minden csepp életkedv hiányzott már és ami igencsak kellett volna ahhoz hogy Viki újra talpra álljon és megbizonyosodjon róla a világ hogy Viki egy, túlélő" csak a sok közül, azok közül a nők közül akiket mindennap vernek, megaláztatnak és testi-lelki terrorban tartanak. Pokoli világ ez számukra. Zsigmond kipakolta a Vikinek hozott gyümölcsöket és a gyümölcslét, Vikinek végre már egy kicsit mosolyra húzódott a szája Zsigmond kedvességén. Éva is örült ennek a kilépésnek, amit számukra egy teljesen idegen férfi tesz meg. A férfi illedelmesen elbúcsúzott tőlük, de miközben kifelé ment a kórterem ajtaján, a keze ökölbe szorult, az arca paprikavörösre változott, látni lehetett rajta a haragot, azt a haragot amit egy egykori barátja okozott neki.
-Alex!
Itt Márk. Segítened kellene! Fogta Márk a telefonfülkében görcsösen a kagylót.
-És pedig miben? Alex hangja egy cseppet sem volt túl lelkes.
-Annamari kidobott, kéne hely.
-Nézd cimbora, én most nem tudlak elszállásolni magamnál, mert már vagyunk egy páran. Hazudta Alex. Valójában nem akarta hogy Márk odaköltözzön hozzá, mert az újságokból megtudta hogy mit csinált a régi barátja és azt sem akarta hogy Márk miatt a rendőrség ott szimatoljon nála.
-De akkor mit csináljak? Annamari kidobott. Ismételte meg.
-Hú az nagyon ciki! Hát old meg! Hallotta Alex hangját, majd kattant a készülék.
-Az nem lehet hogy ennyien hátat fordítottak neki, az nem. Letette a kagylót és elindult valami szálláshely után. Ahogy sétált, sétált egyszer csak észrevett egy motelt, ahol megszállhat, azonnal ki is vett egy szobát.
De a motel ócska volt és koszos, bár Márk nem ehhez szokott hozzá, de nem volt több pénze hogy luxusban éljen, csak annyi maradt amennyit Annamari el nem kobozott tőle, csak annyi hogy kivehesse ezt a ingataglábon álló motelban egy szobát, ha nem akar a csillagos ég alatt aludni egy padon, már pedig nem akart ő sem mint annak idején Léna sem, akit nagyon csúnyán átvert és tőrbecsalt.

Annamari a csomagokkal a reptéren várakozott. Még mindig Márkon járt az agya és az hogy kihasználták őt. Olyan volt mint egy lidérc túlságososan fehér bőre, karikás szemei, a külvilágból sem érzékelt semmit annyira lekötötték a gondolatai.
Csak várakozott a repülőgépre az indulásig volt még tíz perc. Csak nézte az embereket, boldog családokat kisgyermekkel és a boldog feleségeket a férjeikkel. Ahogy nézte a gyermekeket összeszorult a szíve. Márk soha nem akarta hogy legyen gyermekük és Annamari mindig fejet hajtott az akarata fölött, ők mindig védekeztek.
-Ha lett volna gyermekük Márk már biztos elhagyta volna. Gondolkodott el. Viszont most Annamarinak kellett elhagynia a férfit, a férfit akit szeretett.

Annamari úgy tervezte hogy visszarepül Milánóba, nagyon tetszett neki az ottani város, az ottani környezet és úgy gondolta ott legalább Márkot is hamarabb elfelejti. Még mindig el volt merengve, el volt merülve a gondolataiban, mikor a hangosbeszélőn egy nő megismételte hogy a három órákkor induló Milánói gépre kérte hogy szálljanak fel az utasok.
Annamari is elindult, maga után húzva bőröndjeit, akár egy lassított felvétel. Nem volt szíve elutazni, de tudta nem tehet mást. A folyóson végighúzta a bőröndjeit, de nem vette észre hogy a tömegből valaki kiabál utána és mindenkit félretol az útjából, majd mikor némi lihegéssel utolérte az asszonyt, meg kopogtatta annak kosztümös hátát, aki megfordult és nem akart hinni a szemének.
-Jozsó! Te mit keresel itt? Csillogott az asszony szeme és mosolyra húzódott a szája.
-Elmegyek. Mondta a férfi még mindig kifulladva, lihegve.
-De hová?
-Milánóba! Ha már Kriszta nem akar velem szóba állni, már pedig nem akar, akkor minek maradjak, egy barátom sem maradt. Jól tudta ezt Annamari, hogy a férje ügyei miatt szétmorzsolódott az a baráti csapat, akik még gyermekkorukból ismerték egymást.
Már nem szomorkodtak egymás társaságában, sőt kifejezetten jól érezték magukat, mikor átadták a beszállókártyájukat kiderült hogy egymás mellé kaptak helyet és ezen jót derűitek.
A gép velük emelkedett fel a magasba és ők itt hagyták mindenüket a szívüket, az álmaikat egy jobb élet reményében.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Rea
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 318
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 340
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.3283 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz