Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Tehetetlenül

, 409 olvasás, halota , 2 hozzászólás

Sajgó lélek

Már nem tudom azt,
amit régen,
ami van tompán sajog,
és emlékké zsugorodott,
ami volt,
sajnálom nagyon,
a sok kóstolótlan gyönyört,
amit másnapra hagytam,
a szerelem terülj-terülj
asztaláról
ma már csak ezt-azt
csipegethetem,
agyam hiába kérlel,
unszol, nincs ami az estet
a reggelhez kösse,
és izmok lövedékét,
benne tárolva jövőt
és enyészetet,
boldogan szállva
hozza a világra,
félbemaradt testként
fekszem összekuporodva,
mint egyetlen igazi
otthonomban,
az anyaméhben,
mielőtt tovább suhannak
végleg, még felnevetnek,
a régi képek, mikor a közellét
egymásra cikázva
készítette a kelepcét,
egyetlen torzóvá egyesült
testben élt a közös lüktetés,
és kócos vágtatása után,
kilépve önmagából,
a sóhaj-izzású betelt Időt,
a védett nyugalom
békéje váltotta fel…

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: halota
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 195
Regisztrált: 0
Kereső robot: 30
Összes: 225

Page generated in 0.189 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz