Már nem tudom azt,
amit régen,
ami van tompán sajog,
és emlékké zsugorodott,
ami volt,
sajnálom nagyon,
a sok kóstolótlan gyönyört,
amit másnapra hagytam,
a szerelem terülj-terülj
asztaláról
ma már csak ezt-azt
csipegethetem,
agyam hiába kérlel,
unszol, nincs ami az estet
a reggelhez kösse,
és izmok lövedékét,
benne tárolva jövőt
és enyészetet,
boldogan szállva
hozza a világra,
félbemaradt testként
fekszem összekuporodva,
mint egyetlen igazi
otthonomban,
az anyaméhben,
mielőtt tovább suhannak
végleg, még felnevetnek,
a régi képek, mikor a közellét
egymásra cikázva
készítette a kelepcét,
egyetlen torzóvá egyesült
testben élt a közös lüktetés,
és kócos vágtatása után,
kilépve önmagából,
a sóhaj-izzású betelt Időt,
a védett nyugalom
békéje váltotta fel…