- Varjú szeme, holló vele,
Irtóztató, éjfekete.
Sovány léte kinek kéne?
Engedjetek, végzek véle!
- Lassan Lille, állj meg leány,
Eldobod most léted talán?
- Miért, Krisztus? Halálmadár
Átka végett halálra vár.
- Tűrd a sorsos, unokája
Kéklő szemű Cassandrának!
- Oh, ne, kérlek, szépen kérlek,
Mennyi kínt kell még viseljek?
Arcom folyton búra fordul,
Tört szívemből sós könny csordul.
- Léted dolga ezt kibírni,
Átkod válladon visleni.
Jóslataid sárba vesznek,
Kik szeretnek, mind elmennek.
Szenvedned kell! Ez a sorsod!
Eldobnád, de visszakapod.
- Miért, Jézus, miért nekem
Kell e nagy súlyt elviselnem?
Századokat sétáltam át,
S nem volt köztünk sohase gát.
Mégis hagyod tűrve, csendben,
Hogy gyermeked így szenvedjen.
- Dúlsz te leány, folyton lázadsz,
Engem okolsz, ha elfáradsz.
Állj hát talpra, viseld csendben,
Ne szidalmazz folyton engem!
Én a Fiam adtam nektek,
Kit ti hazugnak véltetek.
Ő is tűrte, meghalt csendben,
És sohase gyűlölt engem.
- Nagy Isten vagy… Tudod Te jól…
Megteszem hát, mit szent szád szól.
Felállok én, talpra ha kell!
Egyedül sem veszhetek el.
Szállj hát madár, hollómdár:
Varjúgyilkos, átok, viszály!
Szállj el madár, sötét árnyék,
Harcunk perce nem jött el még.
De ha eljő, várj majd reám,
Gyászos leplű hollómadár!