Őt láttam éjjel… Eljött hozzám,
itt volt teljes valótlanságában!
Ha tudnám, tévedek:
magam elátkoznám,
amiért szellemet vélek látni
Isten világában!
Nem tévedhettem viszont,
így magam nem átkozhatom,
nem játszhatott velem
csupán csalóka képzelet!
Ott volt, Ő volt, 'láttam',
lelke szólt hozzám,
és megfutamodtam bár,
Ő mégis maradt és várt;
ösztönzött, hogy nézzek fel
bátran,
mert békével jött,
szeretettel, mit eddig Tőle kaptam,
és nyugtatott: ne féljek,
hogy szemem is meglátja!
Nem kergetne bele ily' furfangos
csapdába,
Így is a rémület tört rám
oly hevesen,
mint még életemben tán sohasem!
Ismer engem, jobban
mindenkinél,
mióta Odafönt jár, jobban
önmagamnál!
Igaza lett! Felülkerekedtem
minden félelmemen, reszkető lábbal
a konyhába siettem,
és a körülményekhez képest
bátorságot gyűjtöttem!
Érezte már szívem, hogy
nincs itt semmi veszély,
ám a légkör nyomasztó volta
úrrá lett felettem,
fényképét septiben a fiókba
helyeztem,
ugyanoda vissza, ahonnan
aznap elővettem!
Remegő lábam és lüktető szívem
gyors távozásra bírt,
vissza sem néztem!
Éreztem, hogy Ő az,
és éreztem, hogy szeret,
és maradtam volna,
de gyávaságom felett
képtelen voltam uralkodni!
Azóta néha érzem még,
hogy nem ment messze tőlem,
de ódzkodik újra előjönni!
A jótékony Álmok Birodalmában
már eljött egyszer hozzám,
most talán ébren próbálta,
de már látja, még hiába!
Azt hiszem, bízott abban,
hogy eléggé lezártam már magamban!
Én is hittem, hogy így van,
hisz' lassan 7 éve már…
Most viszont világos,
hogy nincs ilyen időhatár!
Szeretetünk egymás iránt
szebb volt mindennél,
nem tapasztaltam sem előtte
sem azóta tisztább érzést,
mely lett volna ennél őszintébb!
Elengedtem! Ezt kellett tennem!
Mégis kérem ezerszer,
bárcsak lenne mellettem!
Vagy ha nem lehet, hát segítsen!
Utat mutasson, hogy életem
megértsem!
Talán ezért jött újra el,
hogy elmondja, mit tegyek,
hogy tanácsot adjon,
hogy terelgessen!
Ám én még nem készültem fel!
Emléke Örök a szívemben,
s talán már rá kéne ébrednem,
hogy egyedül kell
megállnom a helyem,
és azokban kell hinnem,
akik itt vannak velem,
és nem azoktól kérni
szüntelen segítséget,
kik az élők sorából sajnos
már kiléptek!
Talán tévedek most, de
úgy érzem, ez az ok!
Az, hogy rájöjjek:
egyéniség vagyok,
önálló ember, aki él,
és önmagáért is van,
nem mindig Valakiért!
Most, ahogy e sorokat írom,
újra hatalmába kerít
az a leírhatatlan érzés,
mely testemet rázza
és felhevít!
Reszkető mellkas,
lüktető szív,
remegő láb,
és ezekben a felismerés:
"Vigyáznak rád!"
Érzem már újra,
hogy félnem nem kell,
amíg telve van a szívem
szeretettel!
|
Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 4
Kereső robot: 16 
Összes: 79
Jelenlévők:
