Egy utolsó simogatás,
egy merengő csók most a nappali fény,
kitérő legyintés, lemondás
mi csak egy percig él,
habzó, hideg hullám a folyam sírjában,
jeges kacsintás,
csak ne jöjjön az éj!
Ameddig ér,
még életet gyújt a fény
ledér sugarakban,
míg a nap ott fenn,
s a föld itt lenn
egymást felejtő szerelmesek módján hajnal
búcsúzik, alkonyatra összeér s
újra csak vérvörös dér,
mi összeköthet ridegen
múló tajtékokat
Egy utolsó kiáltás,
taszító közöny tavaszig a tél,
s reménye a szerelemnek
ma újra fabatkát sem ér -
bőszen int, ki mit sem tud
múlón, s tétlenen
az idő késő esti világtalan helybenjárásáról -
habzó hidege a szívekig ér
… maradj hát kicsit, gyengülő alkonyat,
ne add helyed, ne add semmiért!
Megjegyzés: korábban