Az arcomból a nedvet kiissza
a szél. Úriemberként húzódik vissza
a tél.
Megfogom érdes, átok-őszlopó
kezét, s ártatlanul nézzük, hullák foszló
ezrét.
Halottakat, kiknek lelkét nyelte a
homály, s árva testüket énekelte ma
Kodály,
De e rothadó világban csókol
szánk, és a szél, könnyét áztatva gondol
ránk.