Kopár sziklák közt, hol fű nem terem
Ott kezdődött bús, szomorú életem
Az örökké zord, hegyszirt fölött
Szívem a magány fészkébe költözött
Szakadék szélén a lét ingatag
Űzöttként éltem, mint felhajtott vad
Süvítő szélben porig hajoltam
Fejem leszegtem némán, ha szóltam
S amit elhitet már-már a kétség
Elrepült belőlem a reménység
Szemem fátyolos, mégis felragyog
Köztetek – de csak magányos vagyok
Megjegyzés: 1986. 02. 16.