Megkopott csillagok szöknek
ujjaim közül az Égre
s hang nélkül halnak, hogy
új kaput nyissanak a fényre.
Feszülő csókok fáklyái
lobbannak a vérben,
s szemeinkben egymást ölelő
lángnyelvek dúlt hajnalában élnek.
Vak kezeink hívnak szerelmet
az ingatag térbe - köd
mögött lebegünk álmodón,
mégis - kapaszkodva e földi létbe.