Tetemét félti, imára hívja maga helyett is,
surrogó népségünk reszketi ma az elnyugvást -
urunk haldoklik, gyötrelemmel vermet ás,
de nem esés ez: napkorongzuhanás
a horizonton túl - halotti fátyol éber leheletre,
fájó beleörlődés egy kései kíméletbe,
fényszakadás, haláltánc magasan,
kőbe mart
száraz fuldoklás vadkender magvakban,
egy sikoltás az alkonyatban
Innen fentről
csendben aláhullva
jól áll az ősznek a ragyogás!
Csak már rövid ez a nász,
és túl hosszú lesz a megalázkodás ideje,
a moszkitó rajok véres nesze,
itt már minden csak zavart elmék esztelen végjárása,
bitang szavak öldöklő kirajzása -
itt már csak szúrni tud az ember
rovar módján - míg élni akar
S ha valóra válna a jóslat, ha megállna az idő,
ha megszűnne a telefonpóznák rémisztő jajszava,
a bilincsekben őrlődő őszi
fájdalom - ha a kín megnyugodna éjszakára -
közelebb kerülhetnénk,
közelebb magunkhoz, mosolyunkhoz, magányunkhoz,
gyilkos levélhullásunkhoz,
vagy csak jajunkhoz, vérszavunkhoz?
Oh, száraz nagyon, fullasztó így mélyről a kegyelem,
és körbevesz, magába nyel ez a borzasztó ijedelem.
Megjegyzés: Dunaújváros, 1991. szeptember 10. 20:51