Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Labirintus

, 272 olvasás, Aurora White , 5 hozzászólás

Fantasy

A sárkányok fejlődéséhez meghatározott mennyiségű emberhúsra van szüksége. Manapság hatásos pótanyagot találtak erre a célra, de régen különféle módszereket alkalmaztak. Sokszor rémisztőket…

Alfréd kábultan állt föl a földről. Három oldalról falak vették körül, amik koszosak és málladozók voltak.
- Hol vagyok? – kérdezte magától a fejét tapogatva, melyen egy jókora búb ékeskedett, amiről szintén nem sokra emlékezett.
Rövid töprengés után megindult az egyetlen járható út felé. Nem sokat haladhatott, mikor is szemben a fal állta útját, s helyette jobbra és balra nyílt lehetősége a gyaloglás folytatására. Hirtelen ötlettől vezérelve a bal oldalit választotta. Néhány lépés után megrökönyödve hátrált a másik irányba.
- Úristen – motyogta rémülten az oszladozó hullára tekintve, melynek hiányzott az egyik keze, néhány ujja és mindkét lába. Üveges tekintettel nézett a férfira, mintha vádolná amazt, amiért megzavarta örök nyugalmát.
Igyekezett minél messzebbre kerülni a halottól, ezért kissé meg is szaporázta a lépteit. Viszont tisztában volt azzal, hogy ez a kép örökre bevésődik az emlékezetébe, ha egyszer élve kikerül erről a helyről.
A következő halottat már hamarabb észrevette a szagáról, így könnyebben megtalálta a helyes (?) utat.
Hogy lehet, hogy most éreztem a bűzt, az előtt pedig nem – töprengett magában, s örült, hogy nem kellett szembenéznie a második áldozattal, mert annyival már tisztában volt, hogy akinek hiányoznak a végtagjai, az nem halhat meg természetes halállal (néhány kivételtől eltekintve, de itt szó sem volt ilyenről).
Egyre csak haladt a kacskaringós járatokon, miközben fogalma sem volt, hogy hova is fog kijutni, mert nem adta fel a reményt – egyelőre -, hogy sikerül kimenekülnie ebből a labirintusból – időközben arra is rájött, hogy mi az a hely.
A vértócsák és a további négy halott -, melyek közül csak eggyel került szembe és az is hasonlóan meg volt csonkítva, mint az elsőként látott – egyre inkább növelték az elő- előbukkanó félelmét, amit hasztalan próbált leküzdeni. Úgy sejtette, hogy valami szörny lehet valahol a közelében, úgy, mint a Minotaurusz.
Lehet, hogy én is összefutok egy bikafejű, ember testű lénnyel, ami megölte a többieket is itt. – töprengett.
Nem is járt messze az igazságtól.
Hirtelen egy női sikoltást hallott a közelből. Nagyon megrémült, mert fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Az egyik fele határozottan tiltakozott, hogy az ismeretlenhez fusson, ezzel elkerülve a biztos halált. Ráadásul, amíg nem vele foglalkozik az a valami, addig messzire elfuthat.
Másrészről élt benne egyfajta lovagiasság, miszerint minden bajba jutottan segíteni kell – pláne ha nő az illető -, ezen kívül nem kellene egyedül bóklásznia – persze, csak ha még életben van a személy, mert semmi sem zárja ki, hogy amit hallott, az egy halálsikoly volt.
Végül is az utóbbi érvek győzedelmeskedtek, így engedett a kísértésnek és megindult arra, amerről a kiáltást sejtette.
Egy hosszú, szőke hajú lány ült a földön, kezével a másik kézfejének csonkját markolászta, melyből patakzott a vér és fájdalomkönnyek záporoztak arcán. Alfréd odament hozzá, nem szólt semmit, hanem csak fogta az ingét és letépett az aljából egy darabot, majd szorosan a másik fájó testrészére tekerte, nem törődve annak fájdalmas kiáltásaival. Mikor végzett, így szólt hozzá:
- Alfréd vagyok.
- Betti – nyöszörögte amaz.
- Nem tudod hogy kerültünk ide? – a válasz csak egy fejrázás volt.
- Menjünk tovább együtt – indítványozta, mire a lány csak bólintott. A férfi hagyta, hogy egy kicsit összeszedje magát, s csak mikor úgy látta, hogy valamelyest rendbejött, segítette föl, s indult meg találomra az egyik irányba.
A hosszú gyaloglás során többször is belebotlottak hullákba, meg csontvázakba, melyek nőké és férfiaké voltak, valamint kivétel nélkül emberektől származtak.
- Tényleg nem tudsz semmit erről a helyről? – kérdezte Alfréd, miközben már a második téves útról másztak visszafelé.
- Nem, egyáltalán semmit – felelte Betti, még mindig fájdalmas, de sokkal nyugodtabb hangon. – Te se?
- Nem, pedig jó lenne kijutni már innen. Az a legrosszabb, hogy azt sem tudom, hogyan kerültem ide.
- Én sem. Egyetlen emlékem az, hogy kint ülök a kertemben egy padon és gyönyörködöm a virágokban, majd pedig hirtelen elsötétül előttem minden.
- Igen, az enyém is hasonló, csak én épp az íróasztalomnál ültem. Egyébként remélem nincsenek csapdák a labirintusban.
- Csapdák?
- Igen, régen azt olvastam… - kezdte, s ekkor hirtelen eltűnt a másik szeme elől, beleesett egy gödörbe.
- Jól vagy? – kiáltott le neki.
- Nem különösebben, kár volt csapdát emlegetni – válaszolta, s ekkor egy árny takarta el fejük fölött a derengő fényt. Alfréd már csak a másik halálsikolyát hallhatta, és rémülten húzta meg magát a mélyben.
Nagyon megijedt, mikor a halott lány feje koppant előtte a kövön, s elborzadva fordította el róla a tekintetét.

Hosszú idő múlva, mikor már úgy érezte biztonságban van, megpróbált kimászni a lyukból. Nagy nehezen sikerült is neki. Látta maga mellett a halott, megcsonkított lányt és már azt is sejtette, hogy mi volt az, ami végzett vele. Viszont azt már soha nem tudhatta meg, hogy őt is ugyanaz a fekete pikkelyes sárkány ölte meg, nem sokkal a kikecmergése után. És azt sem láthatta, hogy pár méterre tőle nyílik az ajtó, valaki elégedetten bólint és egy hosszú, barna hajú ájult nőt cipel be oda, ahol ő is magához tért.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Aurora White
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 189
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 218

Page generated in 0.1856 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz