Elmúlt a tél ismét
bár belül a fagy megmaradt
süt a nap, el sem hinném
hogy most lettem az áldozat
az izzó korong nem melegít
csak kiéget belül
látom újra a boldogság helyeit
ám az érzés mocsárba merül
véget ért régi értelmem
és újért kapkod az átkozott szív
egyre jobban nincs itt helyem
hosszú ösvény őrjöngve hív
a városban cipelem terhem
és segít, mitől rég irtóztam
félig-létem kedvre hergel
feledteti, miért harcoltam
a természet csodás
bár itt ülök terhemen
várom az újabb hívást
hogy kötelességem terjesszem
és rohanok tovább
súllyal kezeimben
s egyszer talán
magamat menekítem
most nem fáj a seb
mi lelkemen lüktet
ám örökös a heg
mellyel jóságom büntet
remény és akarat
nem érnek semmit
hiszem e nagy szavakat
bár egyik sem segít
az élet zubog tovább
ám én lassabb vagyok
elfelejtem talán
hol s miért vagyok
most jó bennem minden
ebben a pillanatban
tovább kell ezt vinnem
de nem lesz soha halhatatlan
a gyilkosa megtalál
ki ütött sebet a lélek húsán
fémszörnyként ledarál
én csak ülök fájón, bután
jó itt most egyedül
bár kínzó a magány
az élet kerekedik felül
az érzés sorsa a halál
vért köp a tudat
hogy elbújtassa a hangját
várom a boldog újat
szinte látom az arcát
a megoldás tán
rossz ellen a rosszal
mert a jóság pofán vág
de kijöhetek a gonosszal
ám az Én nem hagyja
ezt a tudást becsapja
az Agy hiába akarta
bűntudat-savval lemarja
ítélőm és büntetőm
én magam vagyok
gondolhatok tüntetőn
mindenképp így maradok
Átkozott tavasz
ostoba gondolatok
magadra maradsz
és a nagyvilágba szaladok……
Online látogatók:
Látogató: 184
Regisztrált: 0
Kereső robot: 40 
Összes: 224
