I.
Bennem, meddig?
Fától-fáig tüskeként él
-mint hosszú tél-
mint pogány imaszándék
szép arca rémuralma-
(mi maradt meg -belőle- mára?
hamu és hang)
II.
Maxiban-miniben,
áldott nyári szélben-mindég
legyűrte velem az éjszakát-
nekem mindig irgalmat ád…
nekem mindig irgalmat ád…
(éjszakában-forgatagában gyönyörű kancává vált…)
III.
Nem láttam ilyen
vigasztalannak soha még,-
olyan, mint a felhőtlen ég
mennydörgés előtt,-
benne eddig az öröm dörgött,
most lángba borult,-
mécsláng,-
haja aranytajték…
(Nem láttam ilyen szépnek még,
nem láttam ilyen szépnek még…)
IV.
Magasztosult bennem
keggyé,-
benne váltam régen eggyé,-
éden-forrás, pőrén ragyog,-
nem emberi kéz csiszolta könnyű álom,-
magához kötött,-
mint kagyló, mellette gyanútlan lettem,
hatalommal font át,-
csontig éget,
végső, tiszta lényeg,
őrzője vagyok…
VI.
Szilajsága, konoksága,
kakassága, kegyetlensége
mért és pontos tudatosság.
(Megvan tán még-mit egykor
kifaragtunk magunknak, szép
és tiszta lényeg?…
VII.
Kitárt kapuid: káprázat,
nap-láz,
ajkad áhitat,
bársonya rejteget előlem
hozott-vitt titkokat…
Igy készül minden bennem
lelkem mélyén, tántorogva
emlékműveid között…
VIII.
Szép vagy, szép
ég és föld között
összeraktam veled
Lentet, Föntöt,-
könnyű igy megmaradni
halhatatlannak…
(Már csapdába estem,
többé benned nem
kételkedhetem,
tündökölsz te örökre bennem…
IX.
Újra a bújócskajáték?
Újra megszeretni, magamból újra kivetni?
Mindenekben?
Mára teste kipakolva,
így kel el, ha elkel.
Nem kell. Nem kell!
Álmait mára agyagba gyúrta
Érinti az Ég!