Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Ceruzavonások és miegymás - 15. fejezet

, 413 olvasás, Xera , 5 hozzászólás

Ezerszín

Shawn fesztelenül húzta végig ujjait Sophie hátán, és érezte, hogy a lány beleborzongott a simításba, aztán a következő pillanatban arrébb húzódott a széken. Clare gyorsan elterelte a témát másfelé, de a nyomozót még mindig a kérdés és Sophie reakciója foglalkoztatta. Érdekesnek találta az inkább zavarba jövő, mintsem a szüleinek homlokegyenest nekieső lányt. Csendesen elvett egy szelet süteményt, és magában vigyorogva elfogyasztotta. Aztán még beszélgettek egy kicsit, de fél három körül asztalt bontottak.
- Nagyon finom volt az ebéd, köszönöm Clare! – Betolta saját, aztán Sophie székét, és segített volna az elpakolásban, ha Eve nem veszi ki a kezéből a tányérokat. – Nos, nekem lassan indulnom kellene, ma éjszakás leszek, és még a két ebet is el kellene intéznem, nehogy szétkapják a házat, mire reggel hazaérek…
- Anya, hátraviszem Jockert, rendben? – Evelyn már szaladt is kifelé, hogy a németjuhász keveréket a hátsó kertbe tessékelje.
- Hagyd csak, elboldogulok azzal a vérebbel is! – kiáltott a lány után, de az már hátul volt, és a kutyát hívogatta.
- Örülök, hogy megismerhettünk, Shawn, gyere máskor is! – Clare magához ölelte a férfit, és hatalmas cuppanós puszit nyomott arcára.
Sophie apja, Tom most először állt fel az asztaltól, hogy kezet rázzon az úriemberrel. – Gyere máskor is!

Nem is olyan alacsony, mint amilyennek tippelte volna, gondolta Shawn. A közepes termetű úr feje búbja már kopaszodásba kezdett, állát helyes kis szakáll ölelte körbe mindig mosolygós, piros pozsgás arcán. Alkata erős, de hiába, elmúlt már tizennyolc, bár meglátszott rajta, hogy ő tartja rendbe a család szőlőföldjét, de lassan átvették tőle a gépek a feladatokat, így kezdte elengedni magát az öreg. Vicces úr, halad a korral, tele van betűkkel, és még át is lát rajta, gondolta Shawn. Nőügyekben sosem volt valami nagyon jó színész, nem csodálta, ha Tom meglátta az orra előtt lévő evidens ügyet, ami ráadásul az egyik lányával kapcsolatos. Ez csak megmosolyogtatni tudta a nyomozót.
- Ígérem, jövök! – elnevette magát. – Ha másért nem, hát Sophienak hozom a két rongy kutyáját! További szép napot!
Shawn a két lánnyal a nyomában kifelé indult a házból. Eve-től még a kapuban elbúcsúzott, aztán Sophiehoz fordult. – Vigyázz magadra, jó? A lábadat ne erőltesd… nem szeretnék olyan telefont kapni a kórházból, hogy Sophie Ayren megint összetörte magát, és nyakig begipszelve fekszik benn…
- Shawn kedves, nem én törtem össze magam eddig sem, tudod jól…
- Az más kérdés. Nna, gyere ide… - magához ölelte a lányt, és egy fél percig nem is engedte el, aztán puszit nyomott hajára. – Jövő hétvégén hozom a két dögödet… - vigyorogva elengedte a gunyoros arckifejezéssel ácsorgó lányt, aztán beült a kocsiba.

- Vezess óvatosan! – a felszólított a lehető leggyorsabban hajtott ki a faluból. Sophie szitkozódva megfordult. – Őrült… - mormogta az orra alá, aztán a kapufélfának támaszkodott Evere tekintett. – Te meg mit vigyorogsz?
- Sophie, a vak is látja, ne őrjíts már meg… Ilyen pasit kifogni… - Evelyn szemei még mindig a porfelhőt lesték, hátha visszajön Shawn. – Ááááh! – sarkon fordult, és besietett, hogy segítsen anyjának.
- De hát… - Sophie értetlenül ácsorgott még egy pár másodpercig, aztán sziszegve bebicegett a házba, kulcsát elfordította a zárban, és nagyszabású kipakolásba kezdett.
Két óra múlva felbukkant, de csak azért, hogy bevigyen magához egy üveg ásványvizet, aztán újra bezárkózott szobájába. Este kilenckor Clare kopogtatott az ajtón.
- Soph drágám, nem kellene enned?
- Nem anya, nem vagyok éhes! Még egy óra, és végzek, ígérem! Aztán tudtok tőlem aludni!
A tervezett egy óra még kettőre húzódott, de aztán nagyon ízlésesen el lett rendezve minden. A ládák, és szatyrok a szekrények aljába kerültek, a képeket feltette, könyveit elrendezte polcain, vázlatainak külön helyet csinált, íróasztala fiókjába eltette a sárkányos képregény jelenlegi kész munkáit, aztán ruháit is elrámolta, végül kimerülten, ruhástul terült el az ágyon, és ahogy volt, úgy azon nyomban el is nyomta őt az álom.

*

Előkotorta túrabakancsát, magára kanyarított még egy vastag pulóvert, aztán kabát, és irány kifelé! Sophie frissnek érezte magát, pedig az utóbbi három napban nem sokat aludt, és folyamatosan talpon volt. Ujjaival átfésülte haját, ahogy a kora reggeli órában kilépett a ház kapuján. Már néhányan siettek az utcán, valószínűleg boltba, mivel többek kezében illetve a bicikli kormányán kosarakat látott. Biccentett nekik, mert a neveket még nem ismerte, aztán találomra indult el jobbra, végigsétált a kis járdán, megcirógatott egy macskát, ami az egyik fa tövében összegyűlt sárga falevelek melegében pihent. Sétált egy kicsit barna kabátzsebébe mélyesztve kezeit, majd a következő felfelé vezető utacskán elindult.

Egy tábla jelezte, hogy merre tart. Valami kékes volt rárajzolva, bár Sophie kételkedett benne, hogy a hegyek között tóra találna. Talán valamiféle különleges kékszőlő fajtát jelölhet, gondolta. Bár annak meg semmi értelme nem lenne, a buzgó turisták mindent elpusztítanának… Olyat úgysem ismernek, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. Ez az elv náluk úgysem létezik. Sőt… amiben kárt lehet tenni, amit meg lehet rongálni, elmozdítani, letörni, hazavinni, azt meg is teszik.
Megrázta a fejét, hisz ő most valamelyest "otthon" van, egyébként sem az a kedvtelve rongáló típus, tehát nyugodtan nekiindulhat az emelkedőnek. A kezdetben kis part egyre meredekebbé vált, jobbra-balra kisebb kanyarokban folytatódott, aztán elágazásba torkollott. A kicsiny, faragott nyilacskák három irányba mutattak: egy arra, amerről jött, egy balra, ahhoz a kékféle micsodához, aminek nem tudta kiolvasni a pontos nevét, mert a fa már öreg volt, a belevésett betűk már nem maradtak meg eredeti állapotukban, és a harmadik nyíl pedig jobbra, pincék sorát ábrázolva. Ha jól emlékezett, az ő pincéjük is abban az oldalba van beépítve. Arra már járt, így balra fordult.

A szél idefenn erőseben fújt, Sophie haját az alváshoz képest még jobban összekócolta, bár megpróbált tenni ellene, és a csuklójára tett hajgumival csinos kis copfot varázsolt a szénakazalból, bár rövidebb tincseit még mindig szeme előtt táncoltatta a szél, képes volt átlátni a változó szövedéken. Hamarosan sziklák tűntek fel, egy egész halom…
Körbenézett az elhagyatott úton. Körös körül sziklák mindenütt, nem az a barátságos környezet, mint amire számított volna. Zöldre és sárgára várt, erre szürkét kapott, elvétve sárgával, amit az idefújt falevelek testesítettek meg. Tengerhez hasonló halk morajlást hallott a távolból, így feleszmélt döbbenetéből, és tovább ment. Nem siette el lépteit, lassan haladt, hogy mindent jól szemügyre vehessen, bár a sziklák mind egyformán szürkék és zordak voltak, úgy gondolta, van bennük mégis valami szép. Ahogyan egymás mellett, felett, alatt ácsorogtak már évek, évtizedek óta. Az erő, ami belőlük sugárzott, keveredett a tehetetlenséggel is. Hiszen nem moccanhattak, bármennyire is voltak kemények, és nehezek. Sophie szíve valamennyire megsajnálta a magányosan ácsorgó szürke, egyenetlen tömböket.

A nem túl széles utat - melyen egy autó kényelmesen eljárhatott- magasan sziklafal vette körbe. A kőfal közt maguknak utat törő növények nyári és őszi maradványai még ott sárgállottak szalmaszerűen a magasban, itt-ott kisebb bokrok telepedtek meg, míg néhány igen nagy tűrőképességű apróbb fa is jelen volt ezen a különösnek mondható helyszínen. Kezdte úgy érezni magát, mint egy elhagyatott bányában. Csakhogy ez nem a mélybe volt vésve, hanem a hegy oldalába.
Felugrott volna az utat szegélyező sziklákra, de most bekötött lábbal nehezen ment volna az ugrálás számára, így maradt a köves úton, amin eddig is haladt. A morajlás egyre hangosabbá vált, és kezdte kapizsgálni, hogy mégis mi lehet itt. Követte az út vonalát, amely ívesen kanyarodott jobbra, végül egy nagyobb platzra vezetett. Innen már egyértelmű volt, de amint meglátta, nem érdekelte bekötözött lába, felküzdötte magát egy magasabban lévő sziklatömbre, hogy onnan is szemügyre vehesse.
A hegy gyomrában egy többszintes sziklafallal körülölelt tavat talált. Méghozzá nem is kicsit. Lemászott a szikláról, aztán jó öt perces sétára volt szüksége a saját tempójában, hogy a közepe felé található benyúló sziklanyelvhez érjen. Óvatosan lépdelt lefelé egyik tömbről a másikra, míg a legaljához nem ért, ahol a széltől megszilajosodott víz a parton lévő sziklákat nyaldosta.

Balra tekintve a tó végét látta, ahol mélyebb, sötétebb zöld volt a víz, jobbra nézve az egyenletesen sekélyesedő részt, ahol itt-ott nádas telepedett meg. Vele szemben pedig tökéletesen kiadták magukat az egyes szintek, az első úgy a víz felszínétől nézve három, a második hat, a harmadik tíz méter magasságban helyezkedett el a falban. A víz fodrozódó zöldjét nézve észrevette a tófenéken lévő sziklák sokaságát.
Le kellett ülnie. Keresett egy biztos pontot, ahová nem csap fel a víz, és nyugodtan gondolkodhat. Ez a hely sokmindent elindított benne, egy újabb ötlet, egy-egy emlék idéződött fel emlékezetéből. Arca előtt még mindig ott táncoltak a szél által irányított tincsek, mint megannyi marionett madzagja, csupán a bábu hiányzik a végéről… Talán ő maga a báb? Talán nem is saját akarata szerint cselekszik? Talán őt is csak zsinóron rángatják egy előadáson, ha sírnia kell, akkor sírva fakad, ha mosolyogni, akkor mosolyog? Egy forgatókönyv lenne az élete? És a rajzai? Az álmai is mind meg vannak írva, hogy a közönség jól szórakozzon?
Ujjaival gyorsan füle mögé rejtette a kósza tincseket, aztán két kezével hátrafésülte homlokából a maradék hajszálat és ott is tartotta mindkét tenyerét, combjára támaszkodva nézte cipője orrát, és gondolkodott…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Xera
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 334
Regisztrált: 2
Kereső robot: 33
Összes: 369
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.3041 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz