Vergődöm, partra vetett halak szemében tükröződik arcom
az álmaim kopognak s az ajtó nyílik, mélyen alszom
meglepnek, hajók és gyermeki focimeccsek
van hogy nem akarok ébredni máskor az óra ment meg.
A szél szitálja arcomba könnycseppjeit
ballagok, oly régóta hogy rozsdás az út s a beton dobálja lépteim
az esőcseppek halkan másznak le arcomról
emlékeim hevesen vibrálnak, agyamban a múlt rombol.
Régen szép fák között jártam játékos szellővel
a nosztalgia minden bús és szép perce szememmel nő fel
a vaku tisztán fehér, szürkeség tova libben
az érzelmek túlcsordult hintája szívemre billen.
Már látlak. Megnyugodva nem lázadóan
szívem pumpál hangosan, de már halkan dobban
szótlan érzések, szótlan szájak
kedves mosoly, a mondat a számon még várat.
Egy szép pillanatra, mit lehet már csak képzelek
egy gyönyörű szombat délutánban te állsz és én érkezek
reális képek, mik elképzelés nélkül csodálatosak
hol Én látok mindent, s a homály tapogat.
Még ilyet, még őszintét, szemembe minden évszakot
telet, nyarat, őszt melyben támasz a tavaszi sétabot
ezer ráncot is viselek néhány emlékbe ölelt percért
egyszer elmegyek innen de visszatérek saját helyemért.