Az elmúlást várják az őszi kertek,
színes köntösbe öltözött a táj,
a légben sárga levelek kerengnek,
száradt kórókkal hódol a határ.
Oly észrevétlen szökött meg a nyár,
így lett vége az izzó szerelemnek…
S míg a madarak újabb honra leltek,
mi nem indulunk hosszú útra már,
ismerkedünk a zord, hideg szelekkel,
nehéz az álom – közel a halál.
Elűzi a fényt az irigy november,
szorgos cseléd a néma félhomály,
mint medve bújik házába az ember,
naplóját újra megnyitja a lány.
Az óra rekedt kondulása fáj
emlékein az izzó szerelemnek,
s a tűnő időn néha elmerengek:
közel van a múlt, nem is múlt talán.
Olyan ijesztővé váltak a percek…
nehéz az álom – közel a halál.
Az elmúlás üzen az életemnek,
időpontot nem ad, hisz megtalál.
Sárga levelet ír, megkapom egyszer,
száradt kórót küld ajándék gyanánt.
Oly észrevétlen hagyott itt a nyár,
és vége lett az izzó szerelemnek.
A régi illúziók odavesztek,
az idő félelmetes árnya jár…
Ismerkedünk a zord, hideg szelekkel,
nehéz az álom – közel a halál.
Ajánlás
A vers is tovaszökken, drága Herceg,
Rímei megunt kacatokká lesznek,
Isten tudja, a holnap mit talál…
Olyan ijesztővé váltak a percek…
Nehéz az álom – közel a halál.