Melletted vagyok én,
de Te ezt nem tudhatod,
fegyver halántékomon,
ujjad a ravaszon…
Hát húzd meg,
ki tudja, meddig húzhatod,
lehet, mire meghúzod,
a lelkem már rég halott…
Hanyatló testem
majd dübben még egyet,
kavar, múltunkat ellepő
szürke porfelleget…
Meglásd, jó lesz majd aztán,
a vidám világban
piros ruhában jársz,
s én, az égi tóból mosolygok Rád…
A kertben a cinkék
a sírom fölötti fákon,
fiókákat költenek
a zöldellő ágon…
S Te alattuk üldögélsz,
verseid olvasod,
nézed a kelő és nyugvó napot,
szíved köré fonod az akác illatot…
Csak úgy… eszedbe jutok,
mikor összefolynak előtted
betűk, mondatok, évek,
s a nevem ízlelgeti a nyelved,
kavarog a keserű és az édes…