Koszos, fehér szakácsruhába öltözött a Nagy Élet,
S búslakodó mosolyával úgy döntött készít valamit,
A legkülönösebb legkeserűbb legédesebb Édességet,
Az Ő kényes, fekete szakácskönyve szerint.
A fájdalom lisztjét és a bánat tojását összegyúrta,
S megszórta a magány legfinomabb élesztőjével,
Kelés után így lett szívem a bú martaléka,
S kockákra vágott a bús könnyek tőrével,
Majd megtöltött ízes, rózsaszín Vivien-krémmel,
S szív alakra vágta eme keserű süteményt,
Hogy barnább legyen, megkent a kínok ecsetjével,
S tepsibe rakott, amely ki volt kenve szenvedéssel.
A bús álmok lassú tüzébe tette eme desszertet,
Amelyet sokáig égetett a reménytelenség lángjain,
Sülés után vágott magának egy apró szeletet,
S felszolgált a kirakatban a pusztulás tálcáin.
Azóta is ott száradok, míg a Krémest úgy viszik,
Hármat, négyet, s közben rám sem néznek,
De Kacag az Élet, ahogyan a habját eszik,
Mert az is csak élete a betegségnek…
-Nem látta más azt a Szakácskönyvet.-