A szerelem fura dolog, csupa szenvedés.
Szenvedek, ha
nem láthatlak,
nem hallhatlak,
nem érezhetlek,
nem érinthetlek,
s nem érthetlek.
Kínoz, ha nem hajolsz felém, lágyan simogatva arcom bársonyos ujjaiddal,
s nem ülsz ölembe ölelve, hogy csókot nyomhass szomorú nyakamba.
Fáj, ha nem túrsz hajamba, elűzve deres álmot, őrizve féltőn az ifjú májust, ahol nincs több tét, és sírón forog a fekete kerék, a golyó fájón koppan… Valakinek a gerince kettéroppant. Az arcunk kifeszített kötél, pléh rezzenéstelenség. S te szelíden rácsapsz a múlandóság gyászkezére.
Rossz, ha távol vagy, ha felém sem nézel. Ha tudsz, de nem akarsz, vagy ha a világ megszabja a szenvedélyt, falhoz állítva a vörösen izzó éjt. Vagy nincs a térnek ereje, a lítiumnak élete és a fantáziának rózsaszín képzete.
Tébolyult tűz tomboló haragja éget minket tisztává, emel jégvirágos bormámor felé, és varázsol hátunkra szivárvány-angyalszárnyakat, repítve minket oda, ahová már nem ér el ármány és hamis vád, mely megbélyegez, üszkös ólomba öntet, és közszemlére tétet az álnokság virágos terén…
De nem kínoz fájdalom. Belülről éget a kacér parázs. Lassan égek. Csendben jár át a vágy. Csendben, hogy fel ne ébresszelek. Te már régen alszol. Kitartón figyellek. Védelek, s halkan kérdelek. "Hogy lehetsz ily tündéri, kinek arca angyali, alakja ördögi és valója isteni?"
Láss,
halj,
érezz,
érints,
és érts!
Szeress! S én örökké szeretni foglak.
A szerelem fura dolog, csupa szenvedély.