Hetedik fejezet
Az elkövetkezendő napokban híre ment annak, miszerint a tartomány leggazdagabb három faluját őrök védik, és arrafelé senki rablófia nem marad életben, ha összetűzésbe keveredik velük. Tehát értelem szerűen egyre-másra jöttek a balhézni vágyó egyszerű banditák, és fondorlatos csalók. Volt, aki híres gyógyító tudományával akart beférkőzni Hitori mellé, de voltak olyanok is, akik eleve karddal felfegyverkezve, önhittségben nyakig merülve álltak Rukosuke csapata elé. (Ez az agresszív marketingstratégia. – a szerző).
Akárhogy is, kihívókban hiány nem volt, a csapat rendesen megdolgozott azokért a juttatásokért, amiket a falusiak adtak nekik, úgymint szállás, és étel. A kezdeti távolságtartás, bizalmatlanság, ha végleg nem is tűnt el, valamennyire szelídülni látszott, mégpedig azért, mert mindkét fél tett ez érdekében. az ellentétek feloldódni látszottak. Hitori sokat is foglalatoskodott ezen az ügyön, Rukosukéval együtt…
Egy éjjel azonban megtört az éppen beállni látszó harmónia.
Hitori épp lefekvéshez készülődve felvette magára esti hálóruháját, mikor tarkóján bizsergő érzés rohant végig. Határozottan érezte, hogy figyelik. Körültekintett kunyhójában, de nem látott senkit, és nem is érzékelt senkit, és semmit, ami árthatna neki vagy fizikailag, vagy szellemileg, de rossz érzése nem múlt el.
Ezek álmában is ugyan úgy visszaütöttek. Egy erdőben sétált végig, és tudta, hogy eltévedt. Innen nem fog kijutni. Köd lett, ami egyre csak sűrűsödött, a lány még az orráig is alig látott. Megrezzent mögötte a bokor. Ő már egyből nyúlt a kardjáért, és kipattintotta hüvelyéből, támadóállásba ereszkedve.
- Ki van ott? – kérdezte hangosan, a nesz irányába fordulva – Nem hallottad? Mutasd magad!
A fák továbbra is némán néztek vissza rá. Hitori lassan előhúzta a kardját, miközben éles szemekkel vizslatta környezetét. Nem volt kedve meghalni.
- Hát eljöttél hozzám, én kis hercegnőm…
A hang hátborzongatóan mély volt, és reszelős. Hitorinak egy pillanatra megremegett a keze.
- Ki vagy? – kérdezte élesen a lány, miközben határozottan megszorította a kard markolatát.
- A másik feled, kis hercegnő…
A lány háta mögött alakot öltött a sötétség, és mielőtt még akár egyet is léphetett volna, az alak kiragadta kezéből fegyverét, és elhajította jó messzire. Hitori nem is látta, merre.
- Erre nem lesz szükséged – mondta az árny, majd megfordította a papnőt – Most pedig gyere, szépségem, és nézz szembe a jövőddel!
Hitori nem akarta látni. behunyta a szemét, és elfordította a fejét.
- Ne kelljen kérlelnem téged! Nem fog tetszeni, és nem akarlak bántani. NÉZZ HÁT RÁM! GYERÜNK!
A lány még inkább összeszorította szemeit.
- Ám legyen – mondta a sötétség – Te akartad! De jegyezd meg: sikolyod nekem a legnagyobb öröm, hercegnőm.
Megszorította Hitori nyakát, és felemelte a földről.
- Most sikíts nekem, hercegnőm! Mondd annak a nevét, akiért kiáltani akarsz!
Ha azt akarod, arra várnod kell… - gondolta a lány.
- Hát már nem is szólsz? – a lény elhajította magától a már ájulás szélére sodródott testet, ami nekicsapódott egy vastag fának. Hitori az ütközéstől nem tudott levegőt kapni. Köhögve roskadt a földre.
Csak most merte kinyitni a szemét. Először egy gyűlölettől, és dühtől izzó, sárga szempár nézett rá, majd szinte hulla fehér bőr, és fekete haj… Beesett arc, mintha napok óta nem evett volna. És ez a valaki – vagy valami egyre csak közeledett.
- Gyere hát, hercegnőm, próbáljuk meg újra – húzott elő egy rövidebb kést – Most sikítani fogsz nekem, és elárulod annak a nevét, aki elvett tőlem! Gyerünk!
- Ne… - nyögte gyengén, próbálkozva a felkeléssel – Ne…
- NEEEEEEEEEE! – kelt fel kiáltva rémálmából Hitori.
Hideg veríték csorgott végig a lány halántékán, és egész testében remegett. Mi volt ez az előbb? Mintha valóságos lett volna, nem csak egy álomkép…
Arra akarta rávenni ez az alak, hogy kiadja neki Ruko nevét… Itt valami nagyon nincs jól. Ez az álom mesterségesen lett kialakítva. Túlságosan valóságos volt ahhoz…
- Mi akart ez lenni? Vajon mi? – Hitori felkelt a gyékényéről, majd kisétált az udvarra. A csillagok halvány pontokként ragyogtak a tintafekete égen, a kerek Hold nagy tányérja ezüstös derengésbe vonta a domb minden fűszálát.
A lány agya járni kezdett. Mi volt ez az előzőjelenség? Mi volt az a valami?
Megpróbált visszaemlékezni az álma részleteire. Sárga szemek… Sötétség… Egy fehér kéz… Mi a kénköves ménkű volt ez?
És most bukkant fel a következő kérdés: miért szólította őt hercegnőnek?
A lány felkapta a fejét, és ijedt szemeivel megkereste a Holdat.
- Ez a valaki… tudja… mindent tud…
Mindent tud róla. Mindent…
|
Online látogatók:
Látogató: 103
Regisztrált: 0
Kereső robot: 22 
Összes: 125
